Életmód

Magyarnak lenni Indiában

Sokszínű Vidék
Sokszínű Vidék

2017. 10. 01. 07:41

Szokatlan és vibráló ország, amelyet képtelenség megunni, vagy rövid időn belül kiismerni.
Korábban a témában:

Balogh Boglárka újságíró huszonévesen vette a hátizsákját, és világgá ment. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika több országában járt már, szeptember eleje óta pedig Indiában keresi a kalandokat. Kollégánk első élményeit az alábbiakban osztja meg a Sokszínű Vidék olvasóival.

Indiai lepratelepeken járt és afrikai árvákat is segített a fiatal magyar lány
A luxust nem keresi, a kényelmetlenségeket elviseli, mert vallja: az igazi utazás szabadság.

„Legalább fél órája állunk az indiai forgalomban. Hogy mi az oka, nem tudjuk megfejteni mert egy hatalmas elefánt hátsója kitakarja előlünk a kilátást. Még nincs kilenc óra, de Dzsaipur külvárosában már megjelentek a mahoutok, vagyis elefántidomárok, hogy munkába vigyék ezeket a hatalmas óriásokat a város erődjeihez, ahonnan a turisták elefántháton járhatják be a területet.

Szeptember elején érkeztem Indiába, hogy az ezerarcú országban hétről-hétre keressek fel olyan különleges helyeket, mint a maharadzsákról szóló legendákkal övezett Rádzsasztán, vagy az Andaman és Nikobár szigetek, hogy csatlakozzam elefántmentőkhöz, részt vegyek Váránasziban az ősi hagyomány szerinti halottégetésben, eltöltsek egy éjszakát a Thar sivatagban, illetve hogy megkóstoljam India világhíres gasztronómiai remekeit is.

Első utam Dzsaipurba, vagy ahogy mindenki emlegeti, a Rózsaszín Városba vezet, ami a maga négymillió lakosával, Radzsasztán fővárosa, a turisták gyöngyszeme.

Épületei az 1727-es alapításkor jórészt sárgák voltak, ám 150 évvel később az akkori maharadzsa a walesi herceg, a későbbi VII. Edward király látogatásának tiszteletére az egész várost rózsaszínűre, a vendégszeretet jelképes színére festette.

Bár nem egy óvárosi épület körbejárása akár egy külön délelőttöt is megérne, én mégis a központtól mintegy 11 km-re fekvő Galtaji Templomot, vagy ahogy a helyiek nevezik, Majomtemplomot keresem fel, ami évszázadok óta a hindu hívők egyik fő zarándokhelye.

Ahogy belépek a kertbe a templomkomplexum kapuján, egy kölyök makákó ugrik a fákról a kerítésre, majd szemtelenül a táskám felé nyúl. A társaival krikettező fiatal szerzetes int, hogy ne ijedjek meg, a majom nem bánt, csak a zsebekből kikandikáló banánt akarja. Bosszankodom kicsit azon, hogy nem pakoltam ki a piacon vett gyümölcsöket még indulás előtt a szállodában, de érezve, hogy az erőszakos kölyök már a nyakamban matat, gyorsan odaadom a zsákmányt, és elindulok a sziklákkal tűzdelt hegyoldal felé.

A Galtaji-templom az Aravalli-hegység völgyében épült, nevét Szent Galváról, a híres aszkétáról kapta, akiről az a legenda járja, hogy 100 évig élt ezek között a sűrűn növő, elzárt hegyek között. Halála előtt az istenek megjelentek neki, és elszánt, puritán életmódját elismervén természetes forrásokkal áldották meg a helyet, amik a mai napig is hét medencét táplálnak. Legfelkeresettebb a Galta Kund, amiről azt tartják, bármekkora legyen is a szárazság, annak medre soha nem apad ki.

A hívek Galva tiszteletére emelték a komplexumot, és annak ellenére, hogy a templom évtizedek óta elhagyatott, és a majomkolóniákon kívül senki nem lakja, a hívők a mai napig azért érkeznek ide, hogy a medencék szent vízében megmártózva bűneiktől megtisztuljanak.

Elhagyva a templomkomplexum palotaszerű épületeit, színes száris asszonyok között indulok fel a lépcsőkön, hogy megnézzem a fürdőzőket. Vigyázva haladok, ügyelve arra, hogy a kövek közt turkáló tehenek és majmok csoportját ne zavarjam túlságosan meg. Mikor a Galta Kundhoz érek, leveszem a papucsomat, és rálépek az uszodányi medence szélére. Asszonyok és férfiak merülnek alá ruhástól, prüszkölve az algák miatt zöldre festett forrásvízben, néhány turista lezeng csak, de nagyon úgy fest, egyikünknek sem akaródzik a fürdés. Újabb majmok csoportja jelenik meg a sziklákon, villámgyorsan csapnak le a fürdőzök prédául hagyott ruhaira, egy piros, csillogó cipőt már fel is kapnak az indiaiak nagy riadalmára. Egy hatalmas hím makákó nyújtózik lustán, elégedetten a hátam mögött az egyik pilléren. Nem zavartatja magát, csak fogait kivillantva jelzi, kié is pontosan ez a terület.

Leülök a szelfiző indiai fiatalok mellé, lenézek a völgyben elterülő ősi templom kupoláira, és újra arra gondolok, hogy India varázsa az apró dolgokban rejlik. Bár az utóbbi nyolc évben jártam gyönyörű tengerpartokon, dús dzsungelekben, eldugott szigeteken, ahol minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy ide még visszatérek, de ahogy telt az idő, mégis India volt az, ami a szélsőségei ellenére (vagy pont ezért) újra és újra visszahúz. Mindent összevetve majd egy évet töltöttem itt, de a mai napig megrendít a színek és ízek kavalkádja, az emberek és állatok leheletétől sűrű levegő, a nincstelenség és a ragyogás együttes intenzitása. Annyira más, annyira szokatlan és vibráló ország, amelyet képtelenség megunni, vagy rövid időn belül kiismerni.”

A világutazó mindennapjait, indiai kalandozásait naprakészen Bogi Facebook-oldalán, vagy a National Geograpic oldalán találod. Érdemes bekukkantani mindkettőbe.

Fotók: Balogh Boglárka

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.