Mohács két dologról országszerte ismert. Az egyik a tragikus csata, melynek következtében Magyarország három részre szakadt, a másik egy máig élő néphagyomány, amely a sokácokhoz kötődik. A horvát népcsoport Mohács környékén élt, valamint Bácskának a mai Szerbiához eső településein. A sokácok Bosznia területeiről húzódtak fel az egykori Dél-Magyarország vidékeire még a török hódoltság idején. A Poklade, a mohácsi sokácok télbúcsúztató-téltemető „átváltozása” minden évben ezreket vonz a Duna-parti kisvárosba.
Lukács Gábor népi iparművész szó szerint beleszületett a sokác világba. A fiatal mester művészcsaládban nőtt fel, édesanyja előadóművész, apja pedig Englert Antal, a legismertebb mohácsi maszkfaragó. A Népművészet Mesterének műhelyében Gábor már kisfiúként beleszeretett az alkotói létbe, elmondása szerint öt esztendős kora óta „farigcsál”. A kreatív alkotó a Népi Iparművész címet már 24 évesen kiérdemelte, a népművészet, a népi tárgyak alkotása és szeretete behálózza mindennapjait. A fiatalember úgy őrzi a hagyományt, hogy napról napra éli azt. Lukács Gábort kérdeztük a meseszép mesterségről, a máig élő sokác hagyományokról és a különleges maszkokról.
Szép és nehéz mesterség a fafaragás, a Lukács családban apáról fiúra száll. Az alapvető technikai fogások mellett mit tanult az évek alatt édesapjától?
Tőle tanultam a maszkfaragás technikai tudását, de annál sokkal többet is: a busójárás szellemiségét, a néphagyomány történetét, és jelenkori tovább élésének lehetőségeit. Azt is megértettem, hogyan lehet és szabad a múlt tiszteletét megtartva a jelenkorra adaptálni a hagyományainkat. Fontos számomra az alázat a hagyományaink felé, és kreatív szellemiség a jelenben. Ha líraian akarom megfogalmazni, Adyt idézném: a „megőrizve újítani” életszemléletet. Egyébként nemcsak édesapám révén lettem faragó, a családunkban dédapák, nagyapák művészkedtek, festettek, szőttek. Főiskolás koromban elhatároztam, hogy utánajárok a családfámnak, s a kutatás közben derült ki, hogy sokác származású vagyok, ez motivált, hogy a néphagyománnyal foglalkozzam a későbbiekben.
Ön nemcsak a maszkkészítés gyakorlati részében jártas.
Igen, a Pécsi Művészeti Gimnáziumban végeztem textil szakon, majd az egyetem szekszárdi tagozatán folytattam tanulmányaimat környezetkultúra szakon. A diplomamunkámat is a busójárás témában írtam, amire a mentorom azt a megjegyzést írta: „Gábornak, a témában megszerzett tudása alapján a busójárás nagykövete címet adományozom.” 15 évig a Mohács Nemzetiségi Néptánccsoportban táncoltam, majd érdeklődésem a sokác zene felé fordult. Versendi Kovács Józsi bácsinál az évek alatt megtanultam tamburázni. Úgy gondolom, úgy válik teljessé a hagyományőrzés, ha találkozik a zene, a tánc és a faragás. Úgy gondolom, ekkor lehetek hiteles, önazonos képviselője ennek a kultúrának.
Az alkotás, a kreativitás szintén zsigeri szükségletem. Az is izgat, hogy egy régi tárgyat, hogy tudunk hasznosítani a mai világban. Esszét írtam, melyben azzal foglalkoztam, milyen módon vihetők át a sokác textileken található motívumok a mai férfi-és női ruházatra. A faragás persze gyerekkoromtól központi eleme az életemnek. Fantasztikus érzés, ahogy kirajzolódik szép lassan a maszk egyedi karaktere, ahogy -nyilván keretek között- játszom a maszkok formájával, arányaival, színével.
A mesterségbeli tudáshoz hozzátartoznak a speciális szerszámok is. A véső és kalapácsforgatás mellett mihez kell érteni egy maszkkészítőnek?
A maszkfaragás eszközei a különböző pengéjű vésők, fakalapács, s a festéshez természetesen az ecset. Ezek a szerszámok annak idején a legtöbb műhelyben ott voltak, hiszen eredetileg mindenki maga készítette a maszkját, nem voltak ezekre specializálódott mesterek. Ebben rejlik az ereje a busómaszknak, alapvetően rusztikus, elnagyolt, kevésbé részletgazdag, ebben is egészen más, mint a velencei karnevál, vagy az itáliai alakoskodók maszkjai.
Van-e kitüntetett darab a maszkok között?
Nem tartom különbnek egyiket sem a másiknál, az éppen megszülető mindig a legkülönlegesebb, hiszen abba belefaragom a hitvilágomat. Abban reménykedem, hogy aki később magára ölti, segítségével felülemelkedhet a félelmein. A maszkkal ugyanis emberfeletti erőhöz jut az ember.
Kinek készülnek a maszkok? Kik vásárolnak?
Szerencsésnek érzem magam, mert egyre többen keresnek fel azzal a kéréssel, hogy készítsek nekik maszkot; azt gondolom, talán azért, mert a maszkjaim könnyűek, ami nagyon fontos szempont akkor, amikor 6 napon át viselni kell azokat, s a bundával, s egyéb kiegészítőkkel együtt körülbelül 40-60 kg-ot cipelnek magukon a busók. Emellett az, hogy primitívnek, rusztikusnak hagyom a maszkokat, ad nekik valami erős belső erőt, ami segíti a viselőjüket az „átalakulásukban”, az átlényegülésükben.
De nem csupán a beöltözni vágyók keresnek meg felkérésekkel, hanem kiállításokra is gyakran kérnek busómaszkokat. Végül is Mohács rendelkezik egy olyan hagyománnyal, ami országos, sőt nemzetközi szinten is egyedülálló, izgalmas, egyedi. Büszke vagyok, hogy egyik hiteles képviselőjévé válhattam.
A maszkkészítés és a beöltözés egy különös hagyományőrzés a Lukács család életében. Ön édesapjától leste el a mesterfogásokat. Folytatja valaki a sort? Kinek tudja átadni a felhalmozódott tudást?
Minden évben beöltözöm busónak, van egy csoportom is, KOLOVOĐA a nevünk. Éljük, megéljük mindazt, amiről számunkra szól a busójárás: mosolyt csalunk az emberek arcára, táncolunk, elűzzük a Rosszat, a Betegséget, a Telet, az Akadályokat, a Félelmeinket. Hirdetjük és megünnepeljük a Megújulást, a Jót, a Tavaszt, az Egész-séget. Teszem mindezt most már a négy és fél éves fiammal, Milánnal közösen, akit lépésről lépésre bevezetek a hagyományőrzés varázslatos világába.
Megtanítom rajzolni, faragni, és Milán is táncol egy sokác néptánccsoportban. Imádja amikor a tamburán játszom, és maga is próbálkozik a hangszerrel. Kedvence a Vujicsics Együttes. Az óvodát is eszerint választottuk: csoportjában horvát nyelvet tanulnak, számtalan horvát mondókát, éneket tud már. Az is előfordult mostanában többször is, hogy apa, én és Milán együtt faragtunk a műhelyben – 3 generáció, ugyanaz az elhivatottság. Ez számomra fantasztikus érzés.
Szőrével kifordított bundát, szalmával kitömött vászon gatyát öltenek magukra, gyapjúból kötött bütykösharisnyát és bocskort húznak. A bundát az öv vagy marhakötél fogja össze, erre akasztják a marhakolompokat. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, legenda szerint állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc.
Páratlan varázsa van a mohácsi felvonulásnak. Ön is beöltözik az alkalomra?
Természetesen. Ez számomra önmegvalósítás, szemléletmód, hagyománytisztelet és megújulás. A busó olyan „alak”, aki a hétköznapi emberek rejtett énjének kivetülési formája, egyszerűbben: az ember törvénytisztelő életéből egy kiút lehetősége. Az álarc mögé bújva megélhetjük azokat az elfojtott vágyakat, amit a hétköznapokon nem. A busó „emberfeletti alaknak” számít, amit a mindenki elfogad, megvicceli az embereket, összekormozza az arcukat, összekócolja a hajukat, kacérkodik velük.
Amikor a busó felteszi maszkját, átlényegül. A maszk a dimenzióváltás eszköze, a szellemvilággal való kapcsolat jelzése, és a szertartásra, a játékra való felkészülés. A maszk viselőjének védelme, optimális megfigyelői pozíció, ahol az árulkodó arc helyettesíthető.
A maszk átmenetileg személytelenné tesz, egyszersmind felszabadít, egy játék részesévé tesz. A szereppel azonosít, így lehetőséget ad a közvetlenebb cselekvésre, oldja a szemérmes visszafogottságot. A játék az életre való felkészülés, az egyéniség kialakulásának próbajátéka, a maszk ennek eszköze, viselőjének maszkjaival való azonosulási igénye és harca.
