A gyerekkori emlékek felnőttként gyakran visszatérnek, a nosztalgia pedig olykor vágyakat ébreszthet az ember lelkében.
Ilyen történt a Budapesten élő Horváth Ildikóval is, aki fiatalon vidéken élt, az évek múltával pedig egyre inkább megerősödött benne a fővárosi nyüzsgésből történő kiszakadás, legalább hétvégeken a feltöltődés, a madárcsicsergéses napok, a vidéki nyugalom iránti vonzalom.
Három évnyi tájékozódás, keresgélés, „helyszíni szemlék” után férjével, Ferenccel rátaláltak egy olyan portára, amelyről álmodtak, s amibe bele is merték álmodni elképzeléseiket.
Bács-Kiskun vármegyében, a Szelidi-tó közelében lévő kis falu egyik takaros portája „várt bennünket”. Első látásra megszerettük, így másfél éve megvettük. Bár viszonylag jó állapotú volt a ház, felújítására nagy gondot fordítottunk
– mesélte Ildikó.
A ház falán lévő feliratból tudják, hogy az 1927-ben épült. A legidősebb őslakos helyiek azt mondják, hogy a közel 100 éves vályogház a falu első lakóépületeinek egyike.
A felújításkor fő célunk az volt, hogy megőrizzük a ház jellegét, építészeti szempontból mindent megmentsünk. A tetőszerkezet felújításra szorult, de ez a külcsínen nem látszik, viszont a régi cserepeket nem cseréltük le, azok megtisztítva visszakerültek a helyükre. A fűtést wifi-vezérelt pellet kazánnal oldottuk meg
– emlékezett a feleség, hangsúlyozva, hogy férje – műszaki beállítottságú ember lévén – sok mindent saját kezűleg oldott meg, illetve végzett el.
Az épületbe belépve jobbra az egykori tisztaszoba, balra az étkező és egy hálószoba található. A házhoz tartozó kisebb épületben egy másik hálószobát is kialakítottak, és egy tároló is a komplexum része. A lakberendezés Ildikó nevéhez fűződik, s annak egyértelmű oka van.
Foglalkozásomat tekintve lakberendezőként dolgozom, így természetes, hogy elképzeléseim alapján álmodtam meg a ház belső berendezését. Nagy segítség volt ebben egy barátnőm, aki régi bútorok felújításával foglalkozik. Nála választottam ki a ház szinte összes bútorát, melyeket kérésemnek megfelelően varázsolt újjá
– mondta a ház asszonya.
Ildikó azt is elárulta , hogy a házban megtalálható összes kiegészítő – lakberendezési tárgyak, asztalterítők, gyertyatartók, képek, tükrök, lámpák – mind ócskapiacról, lomtalanításból, facebook „marketplace”-ról sok kutatómunka után került oda. Itt igazán csak a textíliák az újak.
A kert kétezer négyzetméteres, ennek jelentős részét helyi gazda műveli, lucernát termel. Mi kis konyhakertet alakítottunk ki, melyben fűszer- és gyógynövények sorakoznak, valamint olyan zöldségek, amik nem igényelnek napi gondoskodást, például öntözést, mert nem állandóan tartózkodunk itt
– említette a feleség.
Melegebb időben a ház bejárata előtti előtetős kerti pihenő a nyugalom szigete a házaspárnak és a hozzájuk érkező vendégeknek, akik az udvaron lévő medencében is csobbanhatnak.
Nem véletlen, hogy a házaspár élvezi a vidéki portán töltött idő minden percét, a városi nyüzsgés utáni nyugalmat, ahol a feleséget idézve: „vágni lehet a csendet.”
Úgy tűnik, esetükben valóban visszatértek az egykori emlékek, nosztalgiájukkal pedig tökéletesen megvalósultak felnőttkori vágyaik.
