Ha valaki úgy dönt, városi életét vidékire cseréli, nagyon át kell gondolnia mindent. Sok körülmény befolyásolja azt, hogy az új lakóhelyünk megfelelő lesz-e számunkra, és ennek csak kis része a ház.
Fontos a helyszín, a tér, a közösség, a körülmények, a közvetlen szomszédok. Sokszor olyan dolgok lesznek végül fontosak, vagy keseríthetik meg az életet, amire nem is gondolnánk.
Marosi Katalin tudta, mire vállalkozik, mikor egy nap úgy döntött, elköltözik vidékre. Az ő története megmutatja, néha minden éppen úgy alakul, ahogyan szeretnénk. Ám ehhez nem árt a tudatosság, a kitartó keresés és egy kis szerencse.
Katalin a fővárosban született, élete nagyobbik részét is ott élte, majd nagyjából 20 éve egy Pesthez közeli kis településre költözött, ami inkább nyaralóövezetnek számított, nem vidéknek. Az ott lakók többsége is Pestről költözött ki. Pestre járt mindenki dolgozni, bevásárolni, fodrászhoz, orvoshoz, a gyerekek iskolái is ott voltak, Katalinék tehát tulajdonképpen élték a szokásos városi életüket.
Másfél éve aztán kényszerből el kellett költöznöm. Tudtam, hogy nagyon kevés pénzem van minderre. Ráadásul egy súlyos betegséggel küzdöttem, de nem volt választásom. Elővettem a Google térképet és az ingatlanos oldalakon ár szerint kezdtem keresni. Hamar rájöttem, hogy a környéken még kutyaólra sem telik, így egyre nagyobb sugarú köröket néztem át. Ha az ingatlan kicsit is megfelelt néztem a műholdas felvételeket, az utcákat, környezetet, de végül mind elvetettem
– mesélt a házkeresésről Katalin. Már lassan lemondott az egészről, ráadásul a gyerekei sem nagyon voltak elragadtatva az ötlettől, hogy messze vidékre költözik egyedül az ő állapotában, mikor utolsó pillanatban rátalált egy apró Heves megyei faluban egy tündéri kis házra.
Katalin alapos volt. Mindent felkutatott Váraszóról az interneten és amit talált, az egyre jobban tetszett neki.
Másnap már utaztam is Pestről, távolsági busszal, hisz tudnom kellett mennyire szakadok el a gyerekeimtől, a barátaimtól. A busz gyönyörű tájakon vezetett. Az ingatlanos elém jött egy közeli kisvárosba. Már az is tetszett, tiszta rendezett település, számtalan bevásárlási lehetőséggel, szakrendelővel, hivatalokkal. Tudtam, a netről hogy sűrű és színvonalas közösségi tevékenységeket rendeznek időről-időre. Ahogy Váraszó felé mentünk, a kocsival körülbelül 10 perces úton, a táj még elragadóbb lett. A faluba érve szinte egy mesebeli településre kerültem
– emlékszik vissza Katalin.
A kis falut középen egy patak szeli ketté, amin apró hidakon lehet átjutni. A hegyek körbeölelik. Az utcák tiszták, rendezettek, mintha éppen valami falu szépségversenyre készítették volna elő.
Katalin a házacskában se csalódott. Jó nagy telek volt, elől gyümölcsfák, a ház mögött hatalmas rét, kis erdővel. A tulajdonos nem volt más, mint a szomszédasszony.
Mikor felvezetett a felső rétre, ami a kis portához tartozik, én már úgy jöttem le, hogy igen, ez kell nekem. A ház is nagyon rendben volt, azonnal költözhető állapotban. Azért egy jó nagyot alkudtam, de belementek, örültek, hogy én költözöm melléjük, hisz bár ők világéletükben itt éltek én meg amolyan városi ember vagyok, kiderült, nagyon hasonló az értékrendünk
– mesélte Katalin, aki néhány hét múlva már költözött is.
Mikor a nagy költöztető autóval megérkezett, átözönlöttek az emberek, férfiak, asszonyok, gyerekek és segítettek behurcolkodni. Katalin azt se tudta kik ők. Térültek-fordultak, és amikor végeztek, hirtelen mindenki eltűnt. A szomszédasszony pedig áthívta magukhoz az összes Pestről érkezett barátot, akik segíteni jöttek, egy kiadós ebédre, mintha lagziban lettek volna.
Mivel csak több fuvarban sikerült átköltöznöm, ez minden alkalommal így volt. A barátaim szintén nagyon megszerették a szomszéd házaspárt, akik azóta szinte olyanok, mint a testvéreim. Az ingatlan böngészés után néhány héttel tehát beköltöztem a 150 km távolságban lévő otthonomba, ahonnan első este felhívtam a családom, és megmondtam nekik, HAZA JÖTTEM
– emlékszik vissza Katalin.
Ma már csak vicces emlék, hogy a fiai több hónapig duzzogtak, és csak karácsonykor mentek el édesanyjukhoz megnézni a világvégét. Előre felkészültek, hogy fogják személyesen is az orra alá dörzsölni, milyen rosszul döntött. De végül tátva maradt a szájuk és azóta ők is belátták, hogy édesanyjuk élete legjobb döntését hozta meg, mikor elköltözött.
Örömmel jönnek látogatni, megnyugtatja őket, hogy itt biztonságban vagyok és végre boldognak látnak. Még a pipijeimet is szeretik, mert időközben még azok is lettek
– mondta el a háziasszony.
Bár súlyos betegen érkezett, félig vakon, az új otthonában lassan elkezdett gyógyulgatni. Az elmúlt évben Katalin veteményezett, csirkét nevelt, kerítést húzott, kaput készített, tyúkházat épített, életében először lekvárt főzött, de van saját savanyított káposztája is, és már almabort is csinált a szomszédokkal közösen.
A tyúkjaim is faluszerte ismertek, hisz kezdetektől blogot írok róluk és most már mindenki vigyázz rájuk is. Elvégre Rozi a megátalkodott kopasznyakú tyúkocska, a facebookon már szinte sztárnak számít, hatalmas rajongó táborral, előbb utóbb még a falut is híressé teszi Nem utolsó sorban új lendületet adott a festészetemnek és mióta itt élek több alkotásom is a falusi témakörhöz kapcsolódik. Rozi rendszeresen bejár a házba és zsűrizi a képeimet
– árulta el Katalin.
Van kisebbség a faluban, de többségük dolgos ember, sőt vannak közöttük szociális munkások, akik szintén segítenek. A falunak van külön kisbusza, amivel ingyen lehet a szomszédos kisvárosba menni, orvoshoz, gyógyszertárba, bevásárolni. Háztól házig közlekedik. Ugyan volt konfliktusom egy helybélivel, akinek a kutyái egy tucat tyúkomat megölték és hónapokig ment a háború közöttünk, de most a tél beálltával eljött, és felhasogatta, behordta a tűzifámat, felajánlotta a ház körüli munkáját a csirkéim miatti kártérítésre. Úgy tűnik itt még a konfliktus kezelés is képes meseszerű véget érni
– mondja.
Vajon kinek való a vidék? – kérdezhetnénk magunktól. Csak bizonyos embereknek? Vagy mindenkinek, aki hajlandó alkalmazkodni, és az új dolgokra nyitottnak lenni? És vajon hány éves korban érdemes belevágni? Csak fiatalon? Vagy később is? Katalin példája jól mutatja, sosincs későn.
A 20 éves önmagam lehet, hogy körbe nevetne, hogy most, 60 évesen mi okoz nekem boldogságot. Sok mindenen kell keresztül menni addig, amíg csak rá nem jövünk, mit akarunk az élettől, és ez korosztályonként más és más. Én megtaláltam a rég vágyott nyugalmat és békét a kakaskukorékolós, friss levegős kis mesefaluban. Másnak is ezt kívánom
– összegzett Katalin.
