Varosha az egyik legkülönlegesebb szellemváros, elhagyott szállodákkal, bárokkal, éttermekkel, üzletekkel, iskolákkal és lakóházakkal. Viszont, ha valaki azért látogatna el ide, hogy az egyre divatosabb urbex kalandozásnak hódoljon, ne tegye, nem fog neki sikerülni, mivel ez a település egy szigorúan őrzött katonai terület, ahol ENSZ békefenntartó katonák is állomásoznak, és még aknamezőre figyelmeztető táblákat is láthatunk az odavezető úton.
De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük meg először, hogy hol is vagyunk, és mi történt itt 1974-ben, amikor közel ötvenezer ember két nap alatt elhagyta ezt a virágzó, tengerparti várost.
Varosha Ciprus északi oldalán fekszik, maga a sziget pedig Szicília és Szardínia után a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigete. Míg földrajzi szempontból Ázsiához tartozik (mivel az ázsiai kontinentális talapzaton található), addig az ország kulturális és politikai szempontból is Európa része. Az Európai Unió egyetlen olyan tagországa, amely földrajzilag teljesen Ázsiához tartozik.
A görög és török konfliktus és a háború
A város elnéptelenedésének oka a görög-török háború. Ezt a ciprusi konfliktust egy terjedelmes történelmi, politikai esszében lehetne úgy végigjárni, hogy minden részletét megértsük, de nyilván ez egy riportba nem fér bele, így megpróbálom négy rövid bekezdésnyi keretben érinteni a témát.
A szigeten görög és török ciprióta lakosság él. A távolabbi múltat tekintve egy 800 éves bizánci uralmat egy 300 éves oszmán uralom követett, majd a brit korona fennhatósága alá került a terület. 1955-ben megalakult az EOKA nevű görög nacionalistákból álló ellenállási szervezet, amely 1959-ig harcolt a brit gyarmati függőség ellen, majd tárgyalási úton 1960. augusztus 16-án sikerült kinyilvánítani a Nicosiában, a fővárosban aláírt szerződéssel Ciprus függetlenségét. A szigetek Görögországhoz való csatlakozása kérdésében a görög és a török etnikum között állandósultak a feszültségek és összetűzések, ezért 1963 végén létrehozták az úgynevezett „Zöld vonalat”, amely a görögök lakta területet választotta el a török lakta területektől, így kettéosztva az országot.
Görögországban 1967-ben egy katonai junta vette át a hatalmat, mely nyíltan támogatta az EOKA szeparatista törekvéseit. 1974. július 15-én Nikósz Szampszón vezetésével a nacionalisták puccsot hajtottak végre és újabb lépéseket tettek az enózisz, azaz a Görögországhoz történő csatlakozás megvalósítására. Mivel a török többségű területeken ismét véres konfliktusok robbantak ki, Törökország hadserege – a muszlim kisebbség védelmében – 1974. július 20-án megindította az Attila-hadműveletet, mely során 40 000 katonát és 200 harckocsit dobott partra Cipruson. A szigeten elszabadult a káosz, a görögök és a törökök egyaránt etnikai tisztogatásokba kezdtek, miközben a vegyes népességű területekről megindult a menekültáradat.
Ciprus két részre szakadt, délen a ma már az Európai Unióhoz tartozó Ciprusi Köztársaságra, északon pedig a bizonytalan jogállású, magát Észak-ciprusi Török Köztársaságra néven megjelölő területre. Észak-Ciprus szuverenitását az ankarai kormányon kívül a világ egyetlen országa sem ismeri el.
A két területet egy közel 180 kilométer hosszú demarkációs vonal választja el, amely hármas ellenőrzés alatt áll: északról Törökország csapatai, délről a ciprusi hadsereg ellenőrzi, míg a két felet egy ENSZ által kijelölt és az UNFICYP által ellenőrzött, 200-2000 méter szélességű ütközőzóna választja el.
Békés együttélés, unalmas katonaélet
Varoshát a helyi erők felszólítására a háború kitörésekor hagyta el a lakosság két nap alatt. Azt az ígéretet kapták, hogy hamarosan visszatérhetnek, így nem is pakoltak be a bőröndjeikbe mást csak a legszükségesebb dolgokat. Ennek már ötven éve – pontosan idén júliusban volt az évforduló – és még mindig minden ugyan úgy áll, ahogy 1974-ben, azzal a különbséggel, hogy minden mozdítható értéket elvittek az ingatlanokból.
A földek, a házak a mai napig is magántulajdonban vannak, és mivel az sincsen tisztázva, hogy egy ilyen katonai területen hozzá lehet-e nyúlni a felépítményekhez, nem is bolygatják azokat. Jó példa erre a mozi épülete, melynek leomlott a homlokzata, és még a törmeléket sem takarították el, hiszen az is magántulajdon. Inkább úgy festették fel az útburkolatot, hogy egy kicsit leszűkül ott a sáv és a kötélkerítés beljebb került, immár a törmelék előtt zárták le a területet.
Íme a fotó:
A kihalt épületek között vezető főutat, nagyobb mellékutcákat rendben tartják, mára igazi turista látványosság a település, ahol megállt az idő. Több keresztutcát azonban már visszavett a természet, és a belső udvarokat is csak azért nem lepi el a dzsungel, mert az egy másik égövön történhetne meg, itt a szárazság és a meleg miatt lassan, komótosan kerülgeti, simogatja az épületeket a növényzet. A terület egyébként nem is olyan régen, 2020-tól látogatható. Az utcákon több ponton posztolnak rendőrök, az egyik többszintes lakóházban pedig békefenntartó katonák bázisa van, a tetőn távcsővel és antennákkal.
A lakosság pedig már évtizedek óta békében él egymással, a zöld vonalon határátkelők működnek és közel sem olyan szigorú az ellenőrzés, mint ahogy azt egy ilyen történelmileg megcibált területen várná az ember. Mondtuk is, hogy vajon az itt állomásozó katonák, hogyan csapják el a munkaidőt, lehet, hogy már minden bokornak, fának nevet adtak.
A város bejáratánál barátságosan fogadták csoportunkat, vezetőnknek ez már a sokadik túrája volt, így kedélyesen elcseverészett az egyenruhással, aki mindenkitől csak annyit kérdezett: drón? Ugyanis ez az egy eszköz, amit szigorúan tilos bevinni a területre, nehogy a levegőből feltérképezzék a szellemvárost. A miértekre természetesen kémfilmekbe illő teóriák is repkedtek…
A város, amely egy mementókkal illusztrált novelláskötet
Idegenvezetőnk, Zoltán már több mint egy évtizede él a szigeten feleségével és főleg magyar turisták transzferével, túraszervezéssel foglalkozik. A városba a megnyitása óta szervez látogatásokat, és mint mondta, olyan a hangulata ennek a szellemvárosnak, amit soha nem tud megunni, ráadásul mindig újabb és újabb történetekbe fut bele.
Az egyik alkalommal épp itt, az ajándék, fénykép és dohánybolt előtt meséltem a sztorikat egy csoportnak, amikor az utca másik oldaláról egy idős férfi nézte sokáig az épületet, majd odalépett hozzánk és csak annyit mondott mosolyogva, hogy ez az én üzletem. Így, jelen időben. Nem akart semmi többet sem közölni velünk, csak végre kimondani valakinek ezt az egy mondatot…
– mesélte Zoltán.
És, ahogy ránézünk egy-egy utcarészletre, az tényleg olyan, mint egy fénykép. Ha pedig kellő ideig nézzük, már meg is mozdulnak gondolatainkban és rövid történetekké, kis novellákká alakulnak.
A város bejáratánál van egy daru, amiről lejött a kezelő, mert szóltak neki hangosbemondón, hogy el kell hagyni a területet, nem is gondolta volna, hogy ez lesz élete utolsó munkanapja itt, ahogy az épülő nyolcszintes hotelt állványozó kollégáinak sem. A daru, az állványzat és még a tetőre szerelt csigák is ötven éve várják, hogy vége legyen a munkaszünetnek.
A Hilton Hotel épületénél pedig idegenvezetőnk egy különös történetbe avatott be. A városban egyetlen lövés sem dördült el a háború alatt, a hotel falain azonban több golyónyom is látható. Ez pedig már a kifosztás időszakának mementója. Ugyanis a virágzó, tengerparti város bárjaiban maradt italkészleteket is szorgosan kipakolták a megszálló katonák, és az egyik alkalommal olyan fergeteges bulit csaptak, ahol jó ötletnek tűnt tüzet nyitni a Hiltonra…
Egyébként Zoltán elmondása szerint a település kiürítése után komoly biznisz épült az itt maradt vagyontárgyak értékesítésére. Állítólag a modern hotelek teljes bútorzatát, ablakait az ingatlanbefektetők más országokban épülő hotelekhez használták fel.
Kicsit szívfacsaró volt az a tábla is, ami egy helyi taxiközpont falán látható, és ahová az aznapi fuvar számait vezették fel. Talán az utolsó jelölésekre már el sem ment a kocsi, inkább az otthoniakhoz sietett pakolni és menteni, ami menthető vagy épp a menekülés fuvarjainak számsorait festi meg a krétapor.
Kisérőnk mutatott egy fotót, ami a Hiltonnal szemben, a tengerparton készült, épp ott, ahol megálltunk és ahol az Abba frontembere napozik családjával. Zoltán azt mesélte, hogy a legenda szerint innen indult a banda karrierje, akik itt hakniztak a városban és a környező településeken.
Ami pedig a város kifosztását illeti, az egyik legérdekesebb mementó a témában az a Toyota kereskedés, melynek belsejében egy korabeli plakát is hevert a falról félig lecsúszva, és láthattuk rajta a kor csúcsmodellnek számító autóit. Idegenvezetőnk arról mesélt, hogy ez a kereskedés ürült ki a legkésőbb. Állítólag az autók beazonosíthatósága miatt, nemigen kockáztattak a szellemváros “kereskedői”, mígnem egy arab milliomos felvásárolta a teljes készletet, hiszen nullkilométeres veterán járművek nem túl gyakoriak az autópiacokon.
Zoltán a túra végéhez közeledve elmesélt még egy történetet. Az egyik alkalommal egy középkorú pár lépett oda hozzájuk. A nő elmondta, hogy itt született, a nagymamája pedig a házszámot is elmondta nekik, most keresik, valahol arra lesz – és a tengerpart felé mutattak. A hölgy mielőtt elbúcsúzott, annyit mondott csak, hogy a nagymamája sosem beszélt a veszteségekről, mindig csak azt emlegette, hogy egyedül a fényképalbumot sajnálja, az elveszett emlékeket… az itt rekedt emlékeket.
