Szeged különleges építészeti emlékei a Magyarországon egyedülálló, alsóvárosi napsugaras házak. A város paprikatermesztő családjainak szerény hajlékait évszázados deszkaoromzatok díszítik, melyek a néphit szerint védelmet nyújtanak lakóiknak.
Szeged népét már évszázadokkal ezelőtt különös kettősség jellemezte. Míg a város északi részén, a mai Felsővároson és Tápén hajózással, halászattal, kosárfonással és kereskedelemmel foglalkozó népek éltek, addig Alsóváros jóval archaikusabb jelleggel bírt, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó családoknak adott otthont.
Évszázadok történelmi viharait sikeresen élte túl a város, ám éppen 140 évvel ezelőtt a Tisza jeges áradása Szeged legnagyobb részét – néhány magasabban fekvő tér és utca kivételével – eltüntette a térképről. Ekkor estek az árvíz áldozatául az alsóvárosi paprikatermesztők földszintes vályogházai is, melyeket azonban hamarosan újra felépítettek a családok.
Az 1880-as évektől több alsóvárosi utcában jelentek meg újra a szebbnél szebb parasztházak, melyek deszkaoromzatának eredeti jelentése a mai napig megosztja a szakembereket. Bálint Sándor néprajztudós szerint bajelhárító amulettként szolgált a parasztházak oromzatán a napsugarakat idéző, deszkákból kialakított háromszög-motívum. A házak lakói úgy gondolták, a napsugaras minták, vagy istenszemek járványoktól, tűzvésztől és más csapásoktól védik meg őket.
A járványt Isten büntetésének érezték, és fogadalomból, engesztelésből állítottak országszerte művészi alkotásnak is jelentős, a barokk városképhez egyenesen hozzátartozó Szentháromságszobrokat, Szegeden is. Ezért került amulettként a Szentháromságot jelképező, bajelhárítónak érzett háromszög, középen a mindeneket látó Isten szemével, szinte minden hangsúlyos helyre: templomok homlokzatára, oltárok, szószékek oromzatára.
– írta Bálint Sándor tudós 1936-ban.
Akár az egykori napimádat mindent látó, az igazság fölött őrködő ősi napistenének tiszteletére utalnak, akár a keresztény Szentháromságot jelképezik, ezek az “istenszömek” mindenképpen páratlanok Magyarország paraszti építészetében.
A napsugárdíszes lakóépületek az Alföldre jellemző soros elrendezésű, három- vagy négy osztatú, alápincézett lakóházak. Építéskor szabad kéményes konyhával rendelkeztek, a kéményaljában berakott tűzhellyel. Az utcára néző tisztaszobában sárból rakott boglyakemence állt. A kemence szája a konyhában volt, ezen keresztül fűtötték a tisztaszobát.
Szépen felújított napsugaras házban működik az Alsóvárosi Tájház, munkatársai szegedi családok számára szerveznek hétről-hétre hagyományőrző, kézműves foglalkozásokat és kulturális programokat. A Nyíl utcában álló parasztházat Rácz József földműves építtette közvetlen a Nagyárvíz után, 1880-ban, így egyike a legrégebbi alsóvárosi lakóházaknak. A városképi jelentőségű népi műemléket kilenc éve alakították hagyományőrző tájházzá.
Napsugaras házakból nagyjából három tucat van már csupán Szegeden, városképi jelentőségük és néprajzi vonatkozásaik miatt védettséget élveznek. Többségük Alsóvároson áll, néhányat felsővárosi utcák őriznek.
– tájékoztat Kulik Melinda a Tájház vezetője.
A tájház vezetője megosztotta velünk egy hagyományos böjti étel, a kukorica ganca receptjét:
Egy liter vízbe csipetnyi sót teszünk, felforraljuk. Amikor a víz forr, 40 deka kukorica lisztet szórunk bele. Addig keverjük, amíg össze nem áll, és csomómentes nem lesz, majd olajos kanállal kiszaggatjuk. A gombócokat jénai tálba tesszük, egymásra rétegezzük, minden rétegre túrót szórunk. Az így felrétegzett étel tetejét meglocsoljuk tejföllel. Előmelegített sütőben átforrósítjuk és már tálalható is.
Kiemelt kép: Facebook/Szabó Bálint fotó
