Virágzó vidékünk

Csongrád féltve őrzött kincsei a 300 éves nádtetős halászházak

Évente meszelték hófehérre a vesszőfonatos paticsfalakat a házak lakói.

Ami Szegednek Tápé, az Csongrádnak Bökény. Nádasok és évszázados népmesék varázslatos világa, halászok és kubikosok, legendás mesterek és emlékezetes fogások hazája. A dél-alföldi kisváros lakóinak élete régóta szerves kapcsolatban áll legmagyarabb folyónkkal, a Tiszával.

Gyékényszálakból születnek a tápéi művésznő szobrai
Évtizedek óta őrzi és ápolja a vidék gyékényes mestereinek tudását.
Helyi védettséget kapott a különleges alföldi utcakép – Fotó: Szabó Bálint

Homoki szőlőtőkék, drótkerítéssel határolt ártéri gyümölcsösök, a régi fokgazdálkodás beszédes nyomai a város határában, a túlvégen a belváros takaros polgárházainak sora szinte észrevétlenül változik kanyargós, régi utcácskává. Macskaköves út, hófehérre meszelt, egyszerű, deszkaoromzatos házak takaros fakerítésekkel, ez Belsőváros, Csongrád csodálatosan megőrzött régi része.

Csongrád Belsővárosának helyi védettséget élvező műemlékegyüttese az Alföldön páratlan módon őrzi az évszázadokkal ezelőtti népi építkezés kultúráját.

A csongrádi halászházak alapjai 200-300 évesek, lakóik gyakran csupán a nádfedelet cserélték, az évszázados falak ma is masszívan állnak. Hihetetlen, hogy a népi építészet talán legrégibb, legelterjedtebb falszerkezete, a sárból tapasztott paticsfal mennyire tartósnak bizonyult.

A Belsőváros egyszerű házaiban halászok, hajósok és kubikosok laktak – Fotó: Szabó Bálint

A régi mesterek paticsfal készítésekor az épület gerendavázát függőlegesen beékelt karókkal töltötték ki, majd nyír, fűz, gyertyán vagy juhar vesszőkkel, hasítékokkal vízszintesen körbefonták, ezt pelyvás sárral, rétegesen, mindkét oldalon betapasztották. A felhasznált fűz vesszőket rendszerint nyár végén és ősszel szedték, de májusban is szedtek megérett vesszőket. A fal tapasztása után fehérre meszelték a külső felületét, ezt a meszelést évente frissítették, a házak alját pedig kátránnyal vonták be, mely megvédte a falakat a víztől.

Halászok munka közben – Fotó: Barkuti Balázs

A műemlékileg védett 37 csongrádi halászház egy része magántulajdonban van.

Belsőváros halászházainak deszkaoromzatait és tetőszerkezeteit a Tiszán leúsztatott fenyőfából faragták a hajóácsok. Az ezernyolcszázas évektől a falakat már vályogtéglából építették, mely ekkoriban a vidéki Magyarország leggyakrabban használt falazóanyaga volt.

Vándor vályogvetők készítették sárból és szalmatörekből az egyforma méretű agyagtéglákat, melyeket a napon szárítottak. A vályogfal nagyon jó hőszigetelő tulajdonságokkal bír, egy ellensége a víz, ezt kell távol tartani a házak falaitól.

Galéria
Fotó: Szabó Bálint

A mocsaras, lápos területek sokrétűen feldolgozott természetes anyaga a gyékény mellett a fűzvessző volt, melyet nemcsak a sövényházak falai és a sövénykerítések őriztek meg, hanem például a halászok tapogatói és varsái is. Fenekes és fedett kosarak, varsák és tapogatók – rég feledésbe merült mesterségek különleges szerszámai hajdan élt őseink leleményességéről, találékonyságáról tanúskodnak.

Galéria
Varsa a vízben - Fotó: Barkuti Balázs

A Tisza menti rétek és mocsarak halászainak munkája szoros kapcsolatban állt a pákászélettel. A varsák, vejszék, a rekesztőhalászat és a tapogatóhalászat eszközei igen nagy értéket képviseltek egy halász számára, az ezerhatszázas években feljegyezték, hogy egy vejsze egy borjas üszőt ért. A vejszét, más néven rekesztőfalat az ártéren a vízbe leszúrva használták a halászok, a vesszőkből fonott fallal terelték a halakat a nyitott szájú varsák felé.

Fotó: Szabó Bálint

Csongrád régi városrészének halászházai kiemelkedő értékei népi építészetünknek, a folyó mentén élt emberek titkainak őrzői. Róluk, és a megye több más építészeti emlékéről itt találhatnak további fotókat.

Kiemelt kép: Szabó Bálint Fotó

Túl a kosárfonáson – Kerti csodák nádból és fűzfavesszőből
Közel három évtizede visz életet az anyagba, kreativitásának nincs határa.
Olvasói sztorik