A Mezőhegyesen élő emberek évszázadok óta nemes egyszerűséggel csak “bolondtornyoknak” titulálják azokat az építményeket, melyeket az 1800-as években emeltek a település környékén. A zab tárolására épített silók közül hat még ma is dacol az időjárás viszontagságaival, igaz, némelyik ugyancsak megkopott, de még így is látványos eleme a síkságnak.
A világhírű ménes
Mezőhegyes évszázadok óta híres pompás méneséről. A 19. században az alföldi településen nemesítették ki a nonius, gidrán és furioso-north star lófajtákat.
A település és környéke 1711-ben kincstári birtokká vált, 1755-től a királyi kamara legeltetésre adta bérbe a pusztát a lócsiszár bérlőknek. A kincstári ménesintézet története az 1700-as évek közepére nyúlik vissza, amikor II. József magyar király létrehozta a Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokot katonai és mezőgazdasági célokra. A Habsburg-birodalom lóállományának felfrissítésére Csekonics József vérteskapitány birodalmi ménes alapítását kezdeményezte a királynál.
A pusztán császári rendeletre 1784-ben kezdődött a katonai ménes létrehozása. 1785 tavaszán megindult az építkezés. A ménesbirtokot a katonák és a legénység – a hivatásos tisztek és családtagjaik – népesítették be.
A messze földön híres ménes törzskönyvezett fajtái rendkívül értékes és minőségi lovakat eredményeztek, amelyeket eredetileg katonai célokra használtak, ám később egyre inkább a mezőgazdaságban és a sportban is elterjedtek.
Bolondok tornyai
A Mezőhegyesen tenyésztett lovak takarmányozására zabot használtak, eredetileg a termény tárolására építették a különleges tornyokat. A zabsilók felépítésének köszönhetően a termés megőrizte frissességét.
Magyarországon ezek páratlan épülettípusok mind a mai napig. A manzárdtetős zabsilótornyok népi elnevezése arra utal, hogy egykor az öngyilkosjelöltek ezekről a magas épületekről vetették magukat a mélybe.
Átszellőztették a gabonát
A különös építmények legfelső részére téglalépcső vezetett, ezen keresztül lehetett feljutni a boltozatosra rakott, kőcserepekkel fedett tetőhöz, melynek csúcsán az építők nyílást képeztek. Napjainkra már megsemmisültek azok a kőgerendák, amelyeken át a munkások megközelíthették a padlás ajtaját.
A takarmányos zsákokat lovakkal és egyszerű csiga segítségével juttatták fel a szédítő magasságba, majd felülről beleöntötték a silóba. Az első ránézésre ablaknak látszó nyílások szellőzők voltak, melyeket a torony szemben lévő oldalain azonos, a szomszédos oldalakon eltérő magasságban alakítottak ki.
A tornyok alsó részén – a malmokhoz hasonlóan – garatba öntötték a zabot. A művelet elvégzésének következtében a termény egyre lejjebb és lejjebb csúszott a toronyban, nem állhatott össze. Egy-egy toronyban 500 mázsa gabonát tárolhattak, így érzékelhető, hogy fénykorukban az épületek együttesen mekkora tároló kapacitást képviseltek.
Pompás épített örökség
A mezőhegyesi ménesbirtok területén a zabsilók mellett számos más, értékes épület áll, amelyek a lótenyésztéshez és a ménes működéséhez kapcsolódnak. A patinás lovardák, istállók, tréningpályák és más olyan épületek, amelyek a lovak gondozásához és képzéséhez szükségesek szintén az épített örökség részét képezik. A kétezres évek elején a ménesintézet a Világörökségi Várományosi Listára is felkerült a kultúrtáj kategóriába.
Számos botanikai ritkaság – többek között hegyi juhar, japán aranyfenyő és magas kőris – él a mezőhegyesi angolparkban. A meseszép díszpark mellett jelentős művészettörténeti értéket képviselnek városközpontban emelt diadalívek, melyeket Hild János neves építőművész tervezett.
A magyar állam 220 év után privatizálta a Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokot, valamint megalakította a Mezőhegyesi Állami Ménes Kft.-t, mely magában foglalja a lótenyésztést, valamint a ménest. Egy 1802-ben épült empire stílusú istállóban rendezték be a Kocsimúzeumot. A múzeum a történelmi Ménesbirtok központjában helyezkedik el az évszázados fák, a tiszti kaszárnyák és az országban egyedülálló fedeles lovarda mellett.
A cikkben szereplő fotókat Szabó Bálint készítette.
