Így szelték a tutajok 200 éve a hazai vizeket

A tutajozás a vízi szállítás kiterjedt és legolcsóbb lehetőségét jelentette, ahol a szállított áru legfőképpen maga a tutaj volt.

Manapság jól kiépített út és vasúthálózatok elégítik ki a szállítási igényeket, így könnyűszerrel eljuttatható gyakorlatilag bármi egyik pontból a másikba. Ám természetesen ez nem volt mindig így.

A 18–19. században az úthálózat még egyáltalán nem volt kiépülve, messze elmaradt attól a szinttől, ami kielégítette volna a szállítási igényeket, és a vasúthálózat is csak a 19. század utolsó harmadára készült el úgy, hogy az ország minden részében szállításra alkalmas legyen.

Így, jobb híján az emberek a növekvő szállítási igények kielégítésére a vizet kezdték egyre nagyobb mértékben használni.

Szalay Zoltán/Fortepan

A magyaroknak már régről eredő ismereteik voltak a vízi közlekedés és szállítás terén, amire még a honfoglalás előtti időszakban tettek szert. Ezt a tudást kamatoztatták.

A 19. században a vízi közlekedés és szállítás egyik módja az úsztatás, más néven tutajozás volt. Virágkora a 19. század közepére tehető, és a 19. század végére ért véget.

Segítségével a magashegyi erdőségekből a szálfákat el tudták juttatni a fában szegény vidékekre.  A szálfákon kívül  fából készült eszközök vagy más termékek, só, gyümölcs szállítása is kapcsolódott a tevékenységhez. A munka a leghidegebb téli hónapokat kivéve gyakorlatilag egész évben folyt.

Szalay Zoltán/Fortepan

A tutajok indítása a folyók felső szakaszán levő úgynevezett kötőhelyekről történt, és a folyók alsó szakaszán kiépült fogadó állomásokig tartott. A Kárpát-medencében a hegyekből a síkföld, az alföldek felé tartó folyók szinte mindegyike – rövidebb-hosszabb szakaszon – alkalmas volt tutajeresztésre, így gyakori volt az úsztatás a Dunán,  Tiszán is.

A tutaj trapéz alakú volt, mert úgy könnyebb volt a vízen kormányozni. A kötőhelyeken állították össze őket úgy, hogy a különböző hosszúságú szálfákat körülbelül egyenlő hosszúságú darabokra vágták, és a vízparton egymáshoz kötözték. A tutaj elejére kerültek a vékony részek, hátra a vastagabbak, így lett meg a jellegzetes trapéz alak. Szélessége általában a folyómeder szélességétől függött, azt pedig, hogy hány fa került egy tutajba, a szálfák vastagsága határozta meg. Általában egy nagytutaj, amit a leggyakrabban használtak,  3,65 méter széles volt.

Szalay Zoltán/Fortepan

Vízen tartásuk, irányításuk nem volt gyerekjáték, elszánt, higgadt, kiváló testi erővel rendelkező, ügyes férfiakat kívánt. Minden fertálytutajt két tutajos legény vezetett le a folyó egy bizonyos pontjáig, ahol a tutajokat kereskedők vették át, s a tutajok tovább úsztatására újabb legényeket fogadtak. Minden folyón kialakultak a tutajeresztéssel és a kereskedelemmel összefüggő szakaszok, állomáshelyek.

A célállomáson aztán a tutajokat partra vontatták, és a szálfák fatelepekre, fűrészmalmokhoz kerültek.

Szalay Zoltán/Fortepan

A tutajkereskedelem számtalan munkalehetőséget teremtett. Munkához jutottak a fakereskedők, az erdőkitermelők és a tutajvezető is, akiket béreseknek hívtak, de ekkoriban a férfiak mellett a nők is munkát vállaltak a tutajkereskedelem által nyújtott egyik-másik munkahelyen.

A tutajozás szállításon és munkahelyteremtésen kívül a Kárpát-medence népeinél a különböző etnikumok közötti érintkezés egy jellegzetes formáját, lehetőségét is jelentette. A kapcsolatteremtésnek ezen módja és vele együtt a tutajozás a 20. század első évtizedeiben – részben folyóvizeink hegyvidéki szakaszainak elvesztése miatt, részben a vízi közlekedés és szállítás megváltozott körülményeinek hatására – megszűnt.

Lajtai László/ Fortepan
Kapcsolódó