„Szemem világa” címmel nyílott meg március 22-én a szentendrei Városház Galériában Harmath Beáta fotókiállítása. Önmagában a tény csupán egy a mindennapok történései között, ám ennél mégis jóval több.
Harmath Beáta húsz éve családi események megörökítésével kóstolt bele a fotózás szépségeibe, jó tíz éve pedig az élet által kínált spontán pillanatok teszik teljessé a hobbiját. Olyan felvételek, amiknek szinte illatuk és hangjuk van, és nem előre tervezett vagy rendezett történetek.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="847" width="1283" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A Szentendrén élő kétgyermekes anyukának a fotózás amolyan mesemondás. Mese az életről és mese a bennünket körülvevő világról. Fogalmazhatunk úgy, hogy ha vannak naiv festők, akkor ő naiv fotós, akinek a fényképezés olyan, mint másnak az örömzenélés. És ez egyben szerelem is.
Harmath Beáta imádja a természetet, s amikor útnak indul magával viszi elhagyhatatlan „társát”, a fényképezőgépét.
Sosincs benne teljesítménykényszer és görcsös akarás, nem érdekli a csúcstechnika, a technikailag tökéletes, ám sokszor lélektelen képek sorozatgyártása. Számára másról szól a fényképezés.
A fotózás számomra “mellékterméke” annak, hogy bóklászom a természetben. A legfontosabb a “kintlét”, a várakozás öröme. Vajon mit látok? Milyen állat, növény keresztezi az utamat? Azt fotózom, amit a Jóisten elém ad. Ha “semmit”, akkor is a mindent. Illatokat, fényeket, hangulatokat, megnyugvást. Nem ülök meg egy helyben. Megyek, megyek, nagyon figyelek, pillanatok alatt kell reagálnom, ha meglátok valamit. Nincs les, nincs álca, nincs állvány, csak a két kezem és a szemem világa van
– vallja a fotózáshoz fűződő „viszonyáról” a szentendrei anyuka.
Harmath Beátának a fotózásban nincsen kedvenc évszaka. Megy, ha tűz a Nap, megy, ha olyan hideg van, hogy a szekrény teljes tartalmát magára kell borítania. Ugyanúgy örül az ezredik őznek, mint amennyire az elsőnek, ugyanúgy kedveli a zimankós hajnalt, mint a forró nyári naplementét.
A fényképezés közbeni koncentráció kiránt a napi problémákból. És kapaszkodó is. Megtart, ha valami fáj, és még boldogabbá tesz, ha amúgy is boldog vagyok. Ilyenkor semmi másra nem gondolok, csak a körülöttem lévő csodákra. Amikor kint vagyok a természetben, pihen a lelkem és pihennek a gondolataim. Ez az én boldogságos terápiám
– mondja Beáta.
A szentendrei hobbifotós rengeteg hozzászólást és üzenetet kap közösségi profilján, de sok megjelenési lehetőség kínálkozott neki az elmúlt években a sajtóban, így a Sokszínű vidéken is.
Hihetetlenül jó érzés, amikor valaki megírja, azért kezdte járni a természetet, mert a fotóim meghozták hozzá a kedvét, vagy a képeim indították arra, hogy ő is elkezdjen fényképezni
– említi Harmath Beáta.
Nemrégiben kapott egy baráti hangvételű és segítőkész levelet egy profi fotóstól, aki felajánlotta, ad pár szakmai tanácsot, mondván: jó szeme van a fotózáshoz, de a technikán és a képek minőségén még lenne mit javítani.
Az fogalmazódott meg bennem, amikor ezzel a fotós sráccal váltottunk pár levelet, hogy amit én csinálok, ahogy én fényképezek, az sokkal inkább “képregény” írása, történetek mesélése a természetről, pillanatokról, amik elillannak, ha elkezdek babrálni a géppel. De a tökéletlen képek együtt így is mesék. Most jó ez így. Aztán egyszer lehet, hogy mégis megtanulok fényképezni
– emlékezik mosolyogva a kedves történetre a szentendrei fotós anyuka, aki az elmúlt hét év több ezer darabos „terméséből” válogatott hetven fotót élete első kiállítására.
Ha belelapozunk a cikkünkben található képgalériákba, a fotók láttán megerősödhet bennünk Harmath Beáta azon gondolata, hogy számára valóban boldogságos terápia a természet szeretete, benne a fényképezés a lélek ápolója.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
