Három másodperces terápia, ami kimossa a koronavírus feszültségét és új erőt ad

Kimerülten, kiégve és kissé szkeptikusan érkeztünk meg Vas megye egyik legismertebb üdülőhelyére, Bükfürdőre. Ahogyan a legtöbb magyar családot, minket is próbára tett a koronavírus: férjemmel ugyan mindketten otthonról, teljes munkaidőben dolgozhattunk, a bölcsődei, majd óvodai lezárás azonban a feje tetejére állította az életünket. Úgy kellett megszervezni a napjainkat, hogy hároméves kislányunk, Abigél minél kevesebbet érezzen a járványhelyzet miatt kialakult felfordulásból, de a munkánkra se lehessen panasz.

Ugyanazt tettünk, amit több ezer magyar család: a korábban pihenésre, feltöltődésre szánt röpke órák helyére betolultak az elhalasztott feladatok, az esti beszélgetések lassan eltűntek, az életünk pedig lépésről lépésre alakult át egy egésznapos, szigorú rendben folyó munkafolyamattá, amelynek végét egyszer talán majd a járványhelyzet elmúlása jelentheti. A bezártság és szétzilált napok nem csak minket viseltek meg: bármennyire is igyekeztünk, Abigél élete is fakóbb lett, ez pedig minden korábbinál fájóbb sebet ütött rajtunk.

Lemerült elemekkel léptünk be Bükfürdő egyik legismertebb szállodájába, a Danubius Hotel Bükbe, amelyről ugyan ódákat zengenek az internet különböző értékelő- és tesztelő oldalai, mi – relaxálós pihenésben járatlan családként – erős kritikai attitűddel érkeztünk meg a hatalmas szállodába. Főleg a koronavírus miatt: hogyan lehetne maszkviselés, tisztítószerszag, állandó takarítás és folyamatos járványügyi éberség mellett elengedni magunkat? Mit számít két éjszaka a bezárkózva, állandó munkával töltött hónapok után?

Azt hiszem, elfelejtettük, hogy van egy covid előtti világ

– mondta a férjem, miután a bejelentkezés után a liftre vártunk. Őt is az érintette meg, ami engem: a recepciósok öröme, kedvessége, a maszk fölött mosolygó szemük. Az öröm, hogy egy kicsit a normális mederben folynak a dolgok: most másképpen cseng a köszönöm is. Rá kellett szólnom magamra a liftre várva: covid ide vagy oda, ennyire nem lehetek szentimentális. Nem is voltam, ez ugyanis nem érzelgősség: a vírushelyzet megváltoztatott minket. Más megvilágításba kerültek a napi rutinok: élesebbek a kontrasztok, az egyhangú háttérből jobban kiemelkednek a fontos részletek. Én is örülök, hogy van munkám, a szálloda dolgozói valószínűleg ugyanígy vannak ezzel: minden megmozdulásukon azt éreztem, hogy tényleg örülnek nekünk.

Kétségtelen, hogy a koronavírus nem könnyíti meg a helyzetüket: a szálloda minden dolgozóján és vendégén maszk van – kivéve természetesen az asztaloknál – a bejáratnál, a stratégiailag fontos helyeken pedig tucatnyi kézfertőtlenítő. Halkan mozgó szakemberek folyamatosan fertőtlenítik az asztalokat, a kilincseket, a vendégek előtt és után járva, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Óraműként dolgoznak együtt, hogy olyasmire is gondoljanak, amire én esetleg nem. Felmerült bennem a kérdés: mihez kell nagyobb bátorság, idejönni vagy a nagyváros zsúfoltságában maradni? Ahogy talán minden utazni vágyót, minket is nyugtalanított, hogy felelős döntés-e a második hullámban útra kelni? A kérdésre a helyszínen megtapasztalt, hihetetlen járványügyi erőfeszítések mellett a Danubius Hotel Bük fekvése és felszereltsége adott választ. Jobb szó híján a szálloda egy, a településtől nem nagy, de kellő távolságban fekvő erőd. Az épületet tágas kert veszi körül teniszpályákkal, mini golffal, külső medencével, játszótérrel, lengőtekével, ősfákkal. Bár eredeti terveink szerint kirándultunk volna a környéken, ez végül elmaradt. Biztonságosabbnak és pihentetőbbnek ítéltük a maradást, már csak azért is, mert Abigél egyszerűen nem akart kimozdulni.

Nem mi vagy az egyébként rendkívül nagy sikert arató belső medencék bírták maradásra a szüleihez hasonlóan kritikus háromévest, hanem a teltkarcsú, pocakos sárkány: Drazsé. Férjemmel biztosak voltunk benne, hogy Abigélt nem lehet lenyűgözni holmi gyerekprogrammal, a családbarát szlogen meg biztosan csak néhány plüssállatot jelent az előtérben. Gyorsan világossá vált, hogy a valódi családbarátság nem egy üres mottó, hanem egy látásmód. Az előtérben kialakított játszósaroktól, a belső medencék saját kis gyermek élmény-paradicsomán és  gyermekmosdókon át a szobákban elhelyezett fellépőkig, szűkítőkig, gyerek-köntösökig, az ingyenes színezőkig és a gyerekbarát menüig minden azért van, hogy a kicsik jól érezzék magukat. Ez persze a könnyebben megugorható léc: csak be kell menni egy boltba és pénzért  legklasszabb gyerekholmik is megvehetők. A nehezebb feladat valami tartalmasat, igazi élményt, valódi ingert adni.

Őszintén attól tartottunk, hogy itt viszont el fog bukni a hétvégi feltöltődésünk, ugyanis Abigélt hidegen hagyják a bohócok, a luftfújás és a vattacukor. Aztán az egyik délutáni mesefoglalkozáson – amiből én is sokat tanultam mesemondás-témakörben – megjelent egy kicsit suta sárkány, fent említett Drazsé, akivel táncolni lehet, aki színezésre, felfedezésre bíztat, aki vidám és emellett nagyon okos is. Vas megyei kirándulásunk fénypontja az a három másodperc volt, amikor a férjemmel megilletődve egymásra néztünk. Már néhány perce tisztes távolságból néztük, ahogyan Abigél a többi gyerekkel és Drazséval játszik és abban a három másodpercben világossá vált: ezért jöttünk. Hallani, ahogy önfeledten kacag, ahogyan lelkesedik.

Mert a férjemet elbűvölte a bowling-pálya – ami mellett tökéletes stratégiai érzékkel egy kis bárt alakítottak ki – , levett minket a lábunkról a konyha, az all inclusive ellátás minden érzékbeli gyönyöre, de semmi sem okozott akkora örömöt és felszabadultságot, mint látni, hogy a lányunk boldog. Semmi nem tud így feltölteni és ilyen tartalommal megtölteni a perceket. Márpedig ilyen felszabadult kacajból, közös játékból és felfedezésből nem sok jutott idén egyik gyereknek sem.

Ahogyan nem sokszor fordult elő az sem, hogy a férjemmel kettesben, nyugodtan megigyunk egy kávét vagy elmenjünk valahová. Kétnapos elvonulásunkon ez is sikerült, pedig el sem hagytuk az épületet: a szálloda saját bowling-pályáján volt egy 40 perces randevúnk. Míg Abigél értő felügyelet mellett a világ legmagasabb szivacstornyát építette új barátjával, Bazsival, a férjem 20 méterre tőle tanított meg eldobni – bocsánat: elgurítani! – a golyókat. Közben ő sört ivott, én teát, nevettünk egymás sutaságán és azon a furcsa helyzeten, hogy ketten vagyunk. Nemhogy bűntudat vagy kompromisszum nélkül, hanem a legnagyobb lelki nyugalommal. A családbarátságnak ez lehet a másik pillére: úgy felszabadítani a szülőket, hogy ne kelljen választaniuk a jó szülőség és a pihenés között.

Mindössze két éjszakát töltöttünk Bükön, de ez a hétvége is felélesztette a remény lángját, amit a hétköznapok szép lassan takarékra kapcsoltak. Egyszer ennek a káosznak is vége lesz, addig viszont ki kell tartani, a lemerült elemeket fel kell tölteni, magunkért és a gyerekekért. A pihenésre kínálkozó lehetőséget – akár csak egy hétvége vagy néhány szabadnap erejéig – ki kell használni, mert nem tudjuk mi lesz egy hónap vagy fél év múlva, nekünk viszont biztosan állni kell a strázsán. Úgyhogy ha anyaként, nőként vagy egyszerűen emberként tanácsolhatok valamit októberre: ez a csodás hónap még éppen elég napos és a járvány szempontjából éppen elég szabad ahhoz, hogy letegyük a munkát, elinduljunk és pihenjünk. A koronavírus megmutatta, hogy nincsen majd. A most van. És ez a most, ez pihenés nem luxus, hanem befektetés a jövőbe. Amire vonatkozóan szigorú terveket tárt elénk Abigél: a Mikulást Drazséval kell várni. Ha lesz lehetőség felkerekedni, egy percig sem fogunk habozni.