Ha a főváros felől érkezünk, Vigántpetend és Kapolcs határában, Vigántpetend legutolsó buszmegállóin alig túl, egy ütött-kopott segédtükörnél jobbra kanyarodva érjük el azt a vadregényes kis utat, amely felvezet a dombra, ahol a Sziklák találhatók. Már a parkoló sem mindennapi: csodás kilátást nyújt a völgy falvaira. A TreeHouses Sziklái egy dombtetőn kaptak helyet, egy épp akkora területen, amit már érdemes körbefutni, ha valakinek ilyesmihez lenne kedve a pihenés során – márpedig vannak ilyenek, a saját szemünkkel láttunk ilyen vakmerő vendégeket.
A parkolóból az a sötétedés után finoman kivilágított, ízléses fa pallósor vezet be már a recepciót rejtő kis házig is, ami az egész szálláshely jellegzetessége, ilyen vezet végig a teljes területen, a Sziklákig és a vacsora helyszínéül szolgáló iglu sorig is. Természetvédelmi területeken, arborétumokban ilyen pallósorokat építenek a látogatóknak, hogy ne tapossák le a védett növényeket – itt azonban inkább az egyszerűbb mozgás lehetővé tétele lehetett a fő cél, hiszen a természetesen dimbes-dombos területen elég nehézkes lenne végigvonszolni egy gurulós bőröndöt. Praktikus megoldás, miközben a terület megóvása is nyilvánvaló szempont volt, hiszen mégis csak természetesebb, fenntarthatóbb ez így, mint lebetonozni-térkövezni a kívánt útvonalakat – nem beszélve arról, hogy mennyire gyönyörűen passzol a tipikus, a fa iránti szerelmet megéneklő HelloWood-esztétikába, amely a szikla formájú fa házikókból is süt. A TreeHouses mögött ugyanis a fa épületkölteményeiről ismert építészcsapat áll, akiknek, ha más projektjeivel esetleg nem is, a Sziget fesztiválon minden évben megépített Colosseum színpaddal sokan találkozhattak.
Itt azonban nem fesztiváli buliőrület van, hanem csend és nyugalom. Pontosabban madárcsicsergés, szélfújás, rovarzümmögés, természeti hangok és nyugalom – ami még sokkal jobb. Ugyan a mi pihenésünkbe kissé belerondított egyik délelőtt az órákon át tartó traktoros fűnyírás, de hát ezt is meg kell csinálni valamikor, szóval inkább elhagytuk arra az időre a helyszínt, bőven van hova. De ne szaladjunk ennyire előre, még a megérkezésnél tartottam. Úgy alakult, hogy a hivatalos érkezési időablakba pont nem fértünk bele, ám a TreeHouses szimpatikus rugalmassággal megoldotta, hogy ekkor is legyen, aki fogad minket, sőt, még a vacsora is épp belefért. Kár is lett volna kihagyni, az ugyanis igazi költészet volt.
A TreeHouses nem szokványos „hotel”, és ahogy itt az emberpároknak nem szobái vannak, hanem saját kis házuk, úgy a vacsorát sem klasszikus értelemben vett étteremben szolgálják fel, hanem egy újabb pallósoron felépített mini iglu-soron. Azaz adott egy szélesebb pallósor, amelynek két oldalán kis, kétszemélyes, buborék alakú, fémszerkezetes iglu-sátrak állnak, amelyek ajtaját a párok magukra zárhatják a privát élményért, ám az átlátszó fóliafalak miatt még sincsenek elzárva sem a többi iglutól, sem a természettől. Ilyen igluból pont annyi van, ahány Szikla, azaz minden vendégpárnak jut egy saját. Az igluk a skandináv hyggét idéző berendezést kaptak, sok természetes anyaggal, puhasággal és kényelemmel, az asztal, a székek és az italoknak felállított állvány mellett a fő berendezési tárgy pedig egy kis vaskályha, amelyben, úgy képzelem, télen ropog a tűz – szinte sajnáltam, hogy a májusi melegben nem volt indokolt befűteni.
Ide szolgálják fel a négyfogásos vacsorát, előétellel, levessel, főétellel és desszerttel. Minden remek volt mindkét este, de az erdei gombás szósz, amivel a baconbe tekert sertésszűzt kísérték, azóta is fel-feldereng álmaimban, olyan mesés volt. Bár általában élvezem a hotelek gazdag svédasztalos választékát, itt nagyon tetszett a meglepetésfaktor is, ami azzal járt, hogy nem tudtuk előre, mit tesznek elénk – és van ebben valami nyugodt önbizalom is, hogy a séf és csapata bízik magában annyira, hogy nem zsönglőrködnek ötféle főétellel.
Talán már a vacsorahelyszínből is sejthető, hogy a Szikláknál minden a párokról szól: a kettesben létről, minden figyelemelterelő tényező, gyerekek, háziállatok, és gyakorlatilag más vendégek nélkül. A TreeHousesnál ugyanis az ember úgy érezheti magát, mintha ő és a kedvese lennének az egyetlen emberpár a földön, de legalábbis a hely egyetlen vendégei: az egyes házak elég távol vannak egymástól ahhoz, hogy lássuk ugyan a szomszédost – persze nem azt az oldalát, ahol a vendégek pancsolnak –, viszont ne halljuk egymást az ott lakókkal. Egy ennyire privát élményhez pedig a romantika jó esetben megérkezik magától, szívecskébe hajtogatott törölközők és rózsasziromhalmok nélkül is. Hiszen nehéz nem romantikus hangulatba kerülni egy csinosan, okosan kialakított privát házban, ahol csak kettesben vagyunk, és a ház része egy üvegfalú infraszauna, meg egy saját jakuzzi a teraszon, a csillagok alatt, de annyira mégis védve, hogy akár esőben is élvezhető legyen. A jakuzzi kellemesre fűtve várja a vendéget, de a vízhőfok szabályozható, az eszköz használatát és az egyéb, ház körüli tudnivalókat rövid oktatóvideó meséli el, és bár az autózás, a kései érkezés és a bőséges vacsora után hívogató volt az ágy is, de egyszerűen lehetetlen volt nem azonnal becsobbanni a pezsgőfürdőbe. Ami, kérem, egy külön világ.
Jó sorsom elsodort már néhány hotelbe, volt közöttük néhány felső kategóriás is, és gazdagon felszerelt wellnessrészleget is láttam már, élveztem is. De a jakuzziban eddig nem találtam semmi különösebben kihagyhatatlant: egy kicsi, túl meleg vízű medence, amiben csak üldögélni lehet, ráadásul feszengünk benne vagy hatan-nyolcan… nem az én világom. No de egy saját jakuzzi az ember saját lakrészében, azért az nem olyasmi, amire ilyen könnyedén legyintek. Ennek az egész pezsgőfürdőzésnek most lett értelme számomra, hogy beleereszkedhettem egy olyanba, amiben csak én meg a párom ültünk, és ahol az volt az egyetlen teendő, hogy megtaláljuk a lehető legoptimálisabb pontokat, ahol a vízsugarak masszírozhatják tagjainkat.
Ezzel a kihívással azért együtt lehet élni. Az ember teste az ennyi felől érkező finom masszírozástól teljesen ellazul, és ellazul vele a lélek és a szellem is, kisimulnak az idegek, és kitisztul a tudat. Ebben az állapotban csak mosolyogni lehet, no meg kedvesünkhöz bújni – aki hasonló lelazultságban van, tehát az összehangolódás adott. Nem nagyon szükséges mindezt fokozni – de éppenséggel lehet: aki még nem próbálta egy jakuzziban masszíroztatni a testét, tisztességesen behűtött irsait iszogatva, annak csak azt tudom kívánni, hogy tapasztalja meg, mert amilyen siralmas a világ általános állapota, ennél közelebb a paradicsomi létezéshez manapság nemigen kerülhet az ember. Apropó paradicsom: a pincérnőnk elmondása alapján sok vendég számolt már be pancsolás közben megpillantott állatkákról, nyusziról, őzről – mégis csak egy mező mellett vagyunk –, de nekünk ilyen közel jutni az édenhez sajnos nem sikerült.
Ilyen ellazultan az alvással sem volt gond, a hoteles ágyak művészetét – a pont jó keménységű matracok, ropogós ágyneműk, ruganyos párnák zsonglőrmutatványa ez – itt is magas szinten űzik. A reggeli a vacsorához hasonló privát jelleggel történik, csak ez esetben a házban: az étel egy fedett piknikkosárban a ház teraszán terem reggelre, friss pékáru, a szokásos felvágottak, sajtok, zöldségek, tea-kávé hozzávalók mellett néhány házi kence – körözött, tonhalkrém, tojáskrém – bukkant fel, valamint joghurt, smoothie és gyümölcsök. A házak teakonyháiban minden megvan a reggelizéshez, a tányérok, poharak, evőeszközök mellett kenyérpirító, vízforraló, kapszulás kávéfőző – kapszulát a reggelihez is küldenek, illetve a minibárban is van – és mikro. Hogy ezek után a teraszon, az asztalnál, az ágyban, netán egyenesen a medencében reggelizik a vendég, az már csak a saját kreativitásán múlik, akár egész nap is el lehet falatozni a kosár tartalmából, mi a gyümölcsökből túrázni is vittünk.
A Sziklák ugyanis nagyon szerencsés helyen vannak túraútvonalak, falusi turizmus és városnézés szempontjából egyaránt. A TreeHousesnál bicikliket is lehet kölcsönözni, ha kétkeréken járnánk be a környéket, de gyalog és autóval is sok mindent meg lehet látogatni a környéken. Mi túráztunk egy rövidet Vigántpetend határában az Eger-patak mentén a Fejfájós kútig – egészen elképesztő, buja növényvilág nő erre, csodás kék lepkékkel és még kékebb szitakötőkkel – és egy hosszút a hazatérés napján kicsit messzebb, az egy órányira eső Kerteskői-szurdok egészen vadregényes útvonalán Pénzesgyőr és Bakonybél között. De városnézős kirándulás is belefért: Tapolca alig negyedóra, a színes koi pontyokkal teli Malom-tóval, ezer étteremmel és kávézóval, és ha tovább maradunk, biztosan bejárunk még több útvonalat a Völgyben is, hisz Vigántpetend, Kapolcs, Pula és az összes többi környékbeli falu is igazi mesevilág, és a Balaton is egy ugrásnyira van.
Ezzel együtt a TreeHouses Sziklái maximálisan alkalmasak arra is, hogy az embernek eszébe se legyen elhagyni a helyet. Hogy a legkevésbé extrát említsem: akik nem unják úgy a képernyőket, mint az egyszeri újságíró, aki munkakörileg néz ilyeneket folyamatosan, azok a házban felszerelt okostévén két perc alatt tudnak szórakozást találni. Vagy például ki lehet próbálni azt a forradalmian polgárpukkasztó programot, hogy az ember – botrány! – igazán-igazán kialussza magát. Vagy ott a terasz, természeti hangokkal, akácillattal, akár egy jó könyvvel, újsággal. Ha meleg ebédre vágyunk, egy telefonhívással rendelhetünk a házhoz szervírozott tésztaebédet a hely saját konyhájáról is. Unatkozástól tehát nemigen kell tartani akkor sem, ha a kedves vendég nem megy sehova. Főleg, hogy a kedvesünkkel közösen élvezett csendes, beszélgetős pezsgőfürdő-szauna duónál jobb program – pláne a már említett behűtött itallal – nem kell úgysem.
