Mi az, ami megváltozott az elmúlt egy évben? És mi az, ami soha nem fog?
Szabó Gyuri bácsi a külvilágnak a Györgytea arca, a bükki füvesember volt. Nekem az édesapám, a gyerekeim nagyapja, az unokáim dédapja. A családban egész másképp látjuk a távozását, mint a cégben, így a választ kicsit szétszedném.
Ami nem változott a magánéletben, a családban, az a szeretet, amit érzünk iránta. „A gyász nem múlik el, csak benövi az élet” – olyan szép ez a gondolat, és nagyon igaz, a készülő könyvemet is ezzel kezdem. Apám 94 éves volt, amikor meghalt, a józan emberi ész látta, hogy minden életnek van vége, és hogy a 94 év inkább ehhez van közel. Ettől függetlenül nem volt könnyű megemészteni a távozását. Nagyon hiányzik, továbbra is ugyanúgy szeretjük. Ami változott, az, hogy fizikailag nincs már köztünk, nem lehet felhívni telefonon, nem lehet neki elújságolni dolgokat. Nem mondok ezzel újat, ez mindenhol így van ilyenkor.
A cégben is érezzük a hiányát, hiszen nagyon sokat hozzátett a munkájával, szerepléseivel, a megjelenéseivel, a márka arculatát képviselve. Az üzenete – a gyógynövények népszerűsítése, és hogy az embereket fel kell világosítani, hogyan vigyázzanak magukra – továbbra is fennmarad.
Az ügyet nem lehet tőle elválasztani, nélküle is tovább él, ez nem változott, és soha nem is fog. Amiből ez az ügy kihajtott és levelei lettek, az mindig itt lesz: a népgyógyászat, aminek ő egyik jeles képviselője volt.
Egy igazán különleges kép szerepel majd kettőjükről a könyv borítóján, amit már most is láthatunk. Mi a története?
Az Apám, a füvesember című, 2024 áprilisában megjelenő könyv borítóján a csatolt, különleges fotóval találkozhatnak az olvasók.
Egyszer egy olasz kávézóban vagy cukrászdában (már nem emlékszem pontosan) láttam egy hasonló fotót, ahol a tulajdonosnak csak az arca egyik fele látszott, a másik a fekete háttérbe olvadt. Szerettem volna egy ilyen fotót, de azt gondoltam, ne legyek rajta egyedül, legyen ott apám is, mintha ő lenne a másik fele a lényemnek. Vagy ő lenne az én másik felem, és két félből lesz egy egész.
Sokkal találóbb lett a végeredmény, mint amiből én kiindultam, köszönhetően a fotósnak is, aki nagyon jól ismert minket. Apámat is szerette, ő készítette az első könyvben az összes gyönyörű fotót, de később is sokszor találkoztunk, nagyon jól ráérzett, hogyan kell bennünket beállítani. Azt mondta, én álljak előre, apám mögém. A kronológiában is így van, a fiatalabb nemzedék elől, utána az idősebb.
A fotó 2004-ben készült, a kezdetek kezdetén. Azért gondoltam, hogy fekete legyen a háttér, mert nem fontos, ami mögöttünk van. Nem fontos, ami rajtunk kívül van. Semmi sem fontos a világból, csak az, hogy mi ott vagyunk ketten, ő meg én. Egymást támogatva, egymáshoz egészen közel. Az, hogy mind a ketten mosolygunk, azért van, mert boldogok voltunk, és tényleg azok voltunk, nem csak annak látszunk.
Először egy kicsit félve mondtam a kollégáimnak, tetszik nekem ez a fotó, de nem lesz gyászos ezzel a fekete háttérrel? Beleszerettek, végül is ez lesz rajta.
Mi motiválta a könyv megírására?
Kétségkívül a halála volt az apropó, de az munkált bennem, hogy az emberek feledékenyek, a dicsőség olyan hamar véget ér. Nem akarom, hogy őt elfelejtsék. Rá emlékezni kell.
A könyv rendkívül személyes jellegű, a gyógynövényekről ezúttal nem szerettem volna írni, azok megjelentek az ő tudásával, véleményével együtt az eddigi könyvekben. Ez egy életrajzi könyv, családi anekdotákkal, családtörténettel, de benne van a Györgytea is, hiszen élete utolsó részében jókora részt foglalt el a gyógynövényes tevékenység, gyógyítás is.
Nem azért írtam meg, hogy nekem a gyászt könnyebb legyen feldolgozni. Semmi köze sincs hozzá. Kizárólag az vezérelt, hogy neki emléket állítsak, és bemutassam az embert ‘a Gyuri bácsi’ mögött. Nagyon remélem, nem lesz csalódás, hogy ő egy egyszerű ember volt. Nem voltak extravagáns dolgai, semmilyen tekintetben. Bár nem tudok objektív lenni (hiszen az édesapám volt), remélem, sikerült úgy bemutatnom, hogy átjön a természete, a karaktere, hogy milyen ember volt.
Gyuri bácsi sokszor idézett fel a gyógynövények kapcsán személyes történeteket. Úgy érezhettük, valamennyire már ismerjük őt. Honnan, milyen forrásból tudott még inspirálódni?
Összeszedtem, amit tudtam, vagyis azokat a családi anekdotákat, melyeket sokszor hallottam tőle vagy a nagynénéimtől. Ők nagyon jó testvérek voltak hatan, és hárman még mindig életben vannak, a legidősebb nagynéném 94 éves lesz januárban. Olyan éles esze van, mint amilyen a nyelve: a látása már meggyengült, és nehezebben mozog, de mindenre emlékszik, és mindenre jól. A másik forrás a keresztanyám, apám húga, nekem fogadott anyám kicsi koromtól. Későn lettek gyerekei, én voltam a szíve csücske, anyámmal nagyon jó barátnők voltak. Mindig is érdekeltek a családi anekdoták, én is azt vallom, hogy ha nem tudod, honnan jössz, akkor nem fogod tudni, hová mész. Nagyanyámat sajnos sosem ismertem, nagyapámról is elég halvány emlékeim vannak, apám testvéreivel viszont szoros volt mindig a kapcsolat.
Azt akartam, hogy az emberi oldalt lássák. A bölcs, sokat tudó Gyuri bácsi mögött azt az embert, akiben annyi spiritusz volt 94 éves koráig, hogy három embernek elég lenne. A vállalkozó szelleme, a kitartása az, amit tanulni lehetett tőle, és ezzel zárom a könyvet is, hogy apám soha nem gondolkodott azon, hogyan kellene jól megöregedni, mert soha nem öregedett meg.
A szíve mindig fiatal maradt, minden csínytevésben benne volt: az unokákkal akár még a lemosható tetoválásban is. Játékokat csinált nekik, a térdén lovagoltatta őket, négykézláb mászott velük a földön. Érdemes megismerni a nagy tudású Gyuri bácsi mögött ezt az embert, aki pont azért lett annyira népszerű, mert ilyen volt. Annyi energia, segítőkészség és javítani akarás volt őbenne, aminek emléket kell állítani.
Van egy japán mondás, amit a 65 éveseknek szoktak mondani a születésnapjukra, hogy ‘most kezdődik minden’. Ő 62 éves volt, amikor elkezdett mindent, már nyugdíj után. Példát mutat ezzel, hogy ne add fel, ne sopánkodj azon, ami nincs, inkább legyen bátorságod új dolgokba kezdeni, amit akár sikerre is vihetsz, ahogyan ő is.
Ez a tudás, amit csak egy megélt élettel lehet példázni, legalább annyira jelentőségteljes üzenet, mint a gyógynövényeké.
Magam is így gondolom. Apám 1928-ban született, nem sokkal az első világháború után, és bőven benne volt már kamaszként a másodikban. Sok mindent látott, a negyvenes éveket, a zsidóelhurcolást, az ötvenes években a kitelepítéseket, a vagyonelkobzásokat, a személyi kultusz éveit, a Rákosi-érát, és a kommunizmus negyven évét, amit végig kellett éljen, mert nem volt más választása.
Történelmi időket élt, ebből is adódott – a könyvben is írok róla –, hogy többször is volt életveszélyben. Tizenévesként, kamaszként arra volt kényszerítve, hogy „meglógjon”, hogy ne vigyék málenkij robotra, hogy ne lőjék le… Kemény leckét kapott az élettől. És mivel a nagyszüleim sem voltak tehetős emberek, a túlélésnek mindenféle módját meg kellett tanulnia. A mi nemzedékünknek és a fiatalabbaknak fogalma sincs róla, milyen az, amikor nem volt mit enni, amikor bombák süvítettek a fejek fölött, pedig tanulhattunk volna a két világháború eseményeiből. Ez is benne van a könyvben, hogy nagyon békés ember volt, mert pontosan tudta, mik történtek a világban.
Volt olyan történet, amelyet Ön sem ismert?
Semmi olyasmi nincs a könyvben, amit ne tudtam volna a családunk történetéről. Apróbb, ismeretlen kis történet-darabkák azért vannak, amelyeket a nagynénéim idéztek fel.
A képeknek fontos szerep jut a könyvben. A képekhez keresett történeteket, vagy fordítva?
Nem a képekből indultam ki, sőt, nem is gondoltam volna, hogy kiemelkedő szerepük lesz. De átnézve a fotókat, úgy láttam, hogy igen sok készült. Régen persze nem fényképeztek ennyit, és az egykori családi fotók nem is olyan jó minőségűek. Az utolsó 20 évről azonban rengeteg fotó van. A megfelelő minőségű, felbontású képeket nagyon szívesen osztom meg, remélem, sok kerül a könyvbe.
Egyébként arról a 40 dolgos évről, amikor munkahelyen dolgozott, nem is írok a könyvben, mert azok nem voltak fontosak az életében. Bármilyen furcsán is hangzik, 40 évet dolgozott le úgy, hogy azok az évek nem voltak jelentősek a számára, legalábbis szakmailag biztos hogy nem. Akkor kezdett el élni és virágozni, amikor visszatalált a gyógynövényes tevékenységhez.
A könyv áprilisban jelenik meg, Gyuri bácsi születésnapján. Ez szándékos volt?
Nem, egyáltalán nem volt az. Nyár elején fogtam hozzá a könyvhöz, és nehezen haladtam vele. Szoktam írni, sőt, vannak irodalmi ambícióim, írtam mesét (a kiadó megvan, jövőre jelenik meg), és egy regényt is. Ott is előfordult, hogy elakadtam, nem tudtam folytatni, félretettem az írást hónapokra. Az apámról szóló könyvvel is így voltam, elkezdtem írni, hogy „valami legyen”, aztán egymásnak adták a kilincset a gondolatok, nagyjából időrendi sorrendben egyébként.
Nem tűztem ki magam elé egy konkrét időpontot, mert nem tudtam, hogyan haladok. Azt mondtam, elkészül, amikor elkészül, nem akartam magam behatárolni, hogy kényszer legyen. Csak úgy éreztem, meg kell tennem érte. Karácsonyra végül nem készült el (ez volt az eredeti cél). Azt mondtam, nem sürgetjük, amikor 96 éves lenne, az is szép alkalom lesz.
Az olvasó joggal sóhajt fel, „bárcsak én is így fognám fel az életet”. Személy szerint mennyit hasznosított ebből, ebben a szellemiségben él?
Abszolút (nevet), sőt, talán túlzásba is viszem néha. Mindig mondtam apámnak, hogy annyi „rossz” tulajdonságot örököltem tőled, remélem, legalább genetikailag a hosszú, boldog és egészséges életet is. Mert makacs vagyok, mint ő volt, néha nehéz velem zöld ágra vergődni. A gyerekeim szerencsére tudnak engem kezelni. Húsz éve lesz jövőre, hogy Svájc és Budapest között ingázom, izgága vagyok, azt szoktam mondani, hogy „öt különböző lakásban vannak fogkeféim”. Az egyik gyerekem Brüsszelben, a másik Varsóban. Annyiféle náció van a családomban, hogy ez is nyitottan hagyja a szellemiségemet, az agyamat.
Nem hogy meg tudom őrizni ezt az örökséget, de belém van kódolva. Fiatalabbnak érzem magam, mint amit a számok mutatnak. Nem akarok szembesülni vele, hogy megöregedtem, vagy meg fogok öregedni – mert nincs jelentősége, hogy hány éves az ember, ha úgy érzi, hasznára tud lenni a világnak. Élvezi, hogy reggel felkel és lesz dolga, vagy egyszerűen örül neki, hogy milyen szépen süt a nap.
