Két távoli kultúra találkozása sokféleképpen megvalósulhat nyelven és kommunikáción keresztül, gasztronómiában, zenében, művészetben, hétköznapi szokások átvételében, de akár egy ruhadarabon is. A japán kimonó és a magyar népi hímzés elsőre egymástól idegen világok, mégis meglepően jól működnek együtt.
Pór Andrea csodálatos, magyar hímzéssel díszített kimonói ezt a találkozást teszik láthatóvá.
Andrea Japánban él, kimonókat díszít matyó, kalocsai és más hagyományos magyar motívumokkal, miközben főállásban egy IT cégnél dolgozik. Története nemcsak egy különleges hobbiról szól, hanem arról is, hogyan válik egy személyes érdeklődésből kulturális kapcsolódás.
„A nyelv vitt Japánba – és végül ott is tartott”
Andrea útja nem egy klasszikus „gyerekkori álom Japánról” történet, inkább egy véletlennek tűnő találkozás indította el.
Japán iránti érdeklődésem viszonylag későn jött, gimi vége felé. Az interneten rátaláltam a tradicionális zenéjükre, és mivel akkor fagottozni tanultam, teljesen lenyűgözött, mennyire más, mint a mi klasszikus zenénk. Kicsit szerettem volna többet tudni ezekről, de se angolul se magyarul nem nagyon lehetett informaciót találni, úgyhogy gondoltam elkezdek japánul tanulni egy picit. A japán nyelv tanulása végül remek hobbinak bizonyult, amikor csak volt szabad időm, mindig tanultam, főleg autodidakta módon. S mivel nagyjából 2 év alatt eljutottam a business szintű nyelvtudásra, úgy gondoltam, nem ártana használni is a nyelvet, de Magyarországon erre kevés lehetőség van, így nem volt kérdés, hogy Japánba menjek tanulni – mesélt a kezdetekről Andrea.
Japán állami ösztöndíjjal jutott ki egyetemre, és nemzetközi kapcsolatokat tanult, majd a diploma után ott is maradt.
A nyelvszeretet volt az egyik lényeges ok, amiért maradtam, de sok egyéb apró dolog is közrejátszott. Miután kijöttem, beleszerettem a japán építészetbe, a kertekbe, a kimonókba, ezek mind csak hozzátettek ahhoz, hogy itt akarjak maradni.
Ma egy japán IT cégnél dolgozik HR-esként, de az élete korántsem csak az irodáról szól.
A covid, a honvágy, és egy kimono, ami mindent elindított
A hímzés nem gyerekkori szenvedély volt, hanem egy nehéz időszak válasza. Inkább egyfajta kapaszkodó, ami akkor talált rá, amikor a mindennapok beszűkültek, és a külvilág hirtelen elérhetetlenné vált.
Pont a Covid őrület idején jutottam ki Japánba. Az ország három évre bezárt, engem pedig érthető módon elkapott a honvágy. Ekkor jött a hímzés ötlete, amit inspirált, hogy a tokioi olimpia apropóján mesteremberek elkészítették az összes olimpián résztvevő ország kimonóját. Magyarországnak is lett egy. Ez a kimono nagyon-nagyon megtetszett. Persze tudtam, hogy soha nem láthatom vagy viselhetem, úgyhogy arra gondoltam: miért ne készítenék magamnak valami hasonlót?
Így kezdődött minden – egy saját kimono, magyar motívumokkal.
Andrea ma már tudatosan választ motívumokat, és elsősorban négy hagyományos stílusból dolgozik: matyó, furtai, kalocsai és korai kalocsai mintákat használ. A hímzések nemcsak díszítőelemek, gyakran praktikus funkciójuk is van: molyrágta lyukakat vagy kimoshatatlan foltokat fed el velük, ami különösen tetszik a japánoknak.
Az egyes darabok elkészítési ideje változó: egy összetettebb munka akár egy-két hónapig is eltarthat, míg egy gallér hímzése általában körülbelül három hét alatt készül el.
Lassulás, jelenlét, sikerélmény
A hímzés Andrea számára nemcsak alkotás, hanem egyfajta menedék is a mindennapokban. Segít lelassítani a nap végén, kiszakadni a digitális térből, és kézzelfogható sikerélményt ad minden elkészült darabbal.
Emellett egy finom, de fontos kapcsolódást is jelent az otthonhoz: a magyar motívumokkal való munka enyhíti azt a nehezen megfogalmazható, halk honvágyat, ami hosszabb külföldi tartózkodás során megjelenhet.
Nemcsak alkot, tanítja is
Andrea nemcsak alkot, hanem tanít is egy kiotói kézműves közösségi térben.
Egy japán hölgy keresett meg, aki egy olyan helyet vezet, mint egy coworking space, csak kézimunkára. Megkérdezte, nem lenne-e kedvem magyar hímzést tanítani. Egyszerre maximum 4-5 embert tanítok. Zsebkendőre vagy kimono gallérra hímeznek
– meséli Andrea, aki azt is elárulta, a tanításban számára nem a szabályok szigorú átadása a legfontosabb, hanem a lelkesedés megosztása. Bár megismerteti a résztvevőkkel a hagyományos alapelveket, például azt, hogy a kalocsai hímzésnél gyakran zölddel kezdik a mintát, nem ragaszkodik ezek kötelező betartásához.
A visszajelzések eddig kivétel nélkül pozitívak voltak, ami számára is meglepetést jelentett. Korábban tartott attól, hogyan fogadják majd a munkáit, ezért alaposan utánajárt a kimonók történetének és a minták elhelyezésére vonatkozó szabályoknak. Végül azonban erre a tudásra eddig nem kellett „védekezésként” hivatkoznia – a fogadtatás nyitott és elismerő volt.
A gyakorlati kereteket is ehhez igazítja: rövid, könnyen vállalható alkalmakban gondolkodik, még ha ez azt is jelenti, hogy a munka nem készül el teljesen az óra alatt.
Itt Japánban nem lehet venni ilyen hímzőfonalat, úgyhogy otthonról hozom. Körülbelül két órát számolok arra, hogy elkészüljenek, de persze legtöbbször nem készül el azalatt, úgyhogy olyankor adok nekik fonalat, hogy otthon befejezzék. Ha annál hosszabb időt mondanék, akkor nem mernének belevágni
– árulja el.
És hogy mik a reakciók?
Van, hogy az utcán idős nénik szólítanak le, hogy tetszik nekik ez a hímzés, vagy volt, hogy egy kimonó kiállításra mentem egy múzeumba, és ott a kimonófestő mester kért meg, hogy hímezzek neki is egy olyan, a kimono alól a nyaknál kicsit kilátszó gallért, amilyen épp aznap volt rajtam.
Álmok: egy élet hímzéssel
Andrea jelenleg még főállásban dolgozik, de a jövője már egyre inkább a hímzés köré rajzolódik.
Hímzéssel a terveim… hát, ha amolyan álomszerű tervet is mondhatok, akkor remélem, hogy egyszer majd abba tudom hagyni az irodai munkát, amit most főállásban csinálok, hogy csak hímzésből éljek. persze vannak realisztikusabb álmaim is: szeretném, ha a magyaros kimonóim híre eljutna sokakhoz, és kiállítanák néhány helyen, például a magyarországi japán nagykövetségen, vagy az itteni magyar nagykövetségen.
Pór Andrea története jól mutatja, hogy a kultúrák közötti kapcsolódás nem mindig nagy gesztusokban jelenik meg. Néha elég egy tű, egy szál cérna – és egy ötlet, ami két világot köt össze.
Korábban is mutattunk már meg emberi történeteket. Árpádhalmon Lantos Alex és édesapja, Zoltán Gyűjteményesházat álmodott meg a múlt emlékeinek. Laura és Vili pedig teljesen új életet kezdett a főváros után vidéken.
