Természeti ritkaság a Bogyiszló és a Duna között elterülő Kasztói-rét őstölgyese, ahol több száz éves tölgyek ritka példányai láthatók. A rét a Duna medrének elterelése miatt a Duna–Tisza közéből a Dunántúlra került – ezért hívják az ott magasodó hatalmas tölgyeket „vándorló fáknak”, noha azok egy tapodtat sem mozdultak arról a helyről, ahol egy kis makkból kicsíráztak déd- vagy ükapáink korában.
A kasztói őstölgyes az egyik utolsó maradványa az egykori a Duna-menti tölgyes ligeteknek, és azok közé a fáslegelők közé tartozik, ahol ma is legeltetnek állatokat. A több mint százéves kocsányos tölgyeket a legeltetők megőrizték termésük, illetve árnyékuk miatt. A 84 hektáros terület 2005 óta helyi védelem alatt áll. A csökkenő talajvízszint miatt a rét kezd kiszáradni, ami a fák koronáján is látszik.
Miért különlegesek a fáslegelők?
A beszédes név sok mindent elárul: olyan területekről van szó, melyeken hosszú idő óta állatokat legeltetnek, miközben árnyékuk, illetve termésük miatt meghagyták rajtuk a fákat, melyek így szép kort élhettek meg. A fáslegelőkön a gyep és az erdő közötti, mozaikos növényzet található, ezért – és nem csak a famatuzsálemek miatt – természetvédelmi szempontból különös értéket képviselnek. Jelenleg országszerte mintegy ötezer hektárnyi fáslegelő található.
A fáslegelőhöz éppúgy hozzátartozik a legeltető ember, mint maguk az öreg fák. Ha megszűnik a legeltetés, a fák közti gyepet lassan benövik a cserjék, és végül beerdősül a terület. Mivel a rendszerváltás után drámaian csökkent a legeltetett állatok száma, a fáslegelők fenntartása is veszélybe került. Ráadásul lassan feledésbe merül az a sok évszázados tudás is, amit a pásztorok és a legelőre kijáró helyiek felhalmoztak.
Idős néni megindító emlékei az őstölgyesről
Bogyiszlón sokaknak van egy történetük az őstölgyesről. A legmegkapóbb egy 80 éves nénié.
“Kisgyerekként nagyanyám vitt ki először a legelőre, amit az erdő körbevett. Ahogy ott álltam a terebélyes lombú fák árnyékában, még apróbbnak éreztem magam, mint amekkora voltam. Nagyanyámtól tudakoltam, milyen fák ezek. Vicces kedvében lehetett, mert csak annyit felelt: vándorló fák. Talán rosszallás volt a tekintetemben, vagy csak hitetlenség, erre már nem emlékszem, de a mama magyarázkodni kezdett.
– Tudod, gyermekem, ezek a fák olyan öreg tölgyek, amiket már én is ilyen hatalmasnak láttam, Nem tudni, mióta állnak itt és mi mindent láttak már. Öregapám szerint még az ő öregapja idejében voltak csemeték, az pedig nem mostanság volt. Mikor ők voltak gyerekek, a Duna még nem ezen az oldalon folyt, hanem a fákon túl, arra a falu felé. Mikor a Dunát új mederbe terelték, akkor a fák a folyó innenső oldalára kerültek, ahol most is vannak. Na, hát ezért vándorló fák. Mert mikor megszülettek, a Duna-Tisza közén álltak, de mostanra már a Dunántúlon vannak.
Még ha első hallásra furcsa is volt, amit mondott a nagyanyám, de hát tulajdonképpen igaza volt, ezek az öreg, nagy lombú tölgyek tényleg “vándorló fák”. Akkor még nem sejtettem, hogy az a nap később még felrémlik előttem, hiszen sok érdekeset mesélt még a mama, ahogy a fák alatt a legelő birkákat néztük.
Néhány évvel később nagy változás történt az életünkben: nagy és tágas kulák házunkból kiraktak minket egy lyukas tetejű, romos házba, testvéreimmel és anyámmal. Néhány disznót hagytak csak, de minden mást elvettek tőlünk, és nem volt mivel etetni az állatokat sem. Kiadták, hogy őszre hány disznót kell leadnunk, és senkit nem érdekelt, hogy takarmány nélkül hogyan fogjuk felhizlalni őket. Anyám azt mondta, hogy a szülei azt mesélték, régen az őstölgyesbe jártak makkot gyűjteni, és azzal etették a disznókat. De vigyázni kellett, nem volt szabad túl sokat adni belőle nekik.
Így aztán hamarosan újra a hatalmas fák közt találtam magam, igaz most nem felfelé, hanem lefelé nézve, makkot keresve, hogy etetni tudjunk. Hálásan gondoltam a fákra, amikor étel kerülhetett az asztalra, és nem pusztult el egy malac sem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer megmentenek minket.
Sok év telt el azóta. Ahogy éveim száma gyarapodott, úgy ritkultak meg a fák. Az emberek egyre nagyobb területen akartak legeltetni, egyre több jószág is lett, és nem kímélték az öreg fákat, nem becsülték sem a korukat, sem a méretüket. Nemrég jártam arra az unokámmal, és már a legelőt sem találtam, csak a körbeszántott néhány megmaradt fát. Vajon az én unokáim még meg tudják majd mutatni a gyerekeiknek, vagy azok gyerekeinek, milyen ős öreg fák vigyáztak az erre lakókra? Vagy ők is a gazdálkodás áldozatává válnak majd?”
Mentenék a menthetőt
A Bogyiszló Jövője Alapítvány évek óta a vándorló fák és a rét megmentéséért fáradozik. Örülnek annak, hogy országos figyelmet kapott az őstölgyes, mert a fák pusztulóban vannak, de úgy vélik, fontos lenne, hogy országos védelem alá kerüljön a terület. Ezt megszerezni ugyanakkor meglehetősen nehéz, ám mindent megtesznek ennek érdekében. Az alapítvány egyebek mellett ezért is csatlakozott nemrégiben a Magyarországi Éghajlat Szövetség világfák programjához, amelynek során három kocsányos tölgy csemetét ültettek el a kasztói területen, az öreg fák közelében.
Fotók: Facebook/Kasztói Őstölgyes-Bogyiszló
EZ IS ÉRDEKELHET:
