Egy kézműves tárgy nem más, mint út lélektől lélekig

Három szálon fut az életem. A család, a tanítás és az alkotás.

A család fontos, hiszen a házunk alsó szintjén laknak az öcsémék, 800 méterre az egyik lányom, míg két házzal odébb a másik öcsém, aki történetesen Szabó János a Nógrád Táncegyüttes vezetője. Amikor itthon van mindenki tizenhatan üljük körül az asztalt. Meghatározza az alkotásaimat, a lelkemet, a személyiségemet. Mehettünk volna mi is, mint ahogy bejártuk a gyerekekkel, akiket tanítottam egész Európát, sőt még azon is túl. Mint ahogy a faluból el is mentek sokan a városba, itt maradtak a nagy házak, a kertek, a fiatalok pedig jártak az idősödő szülőkhöz. Vitték a termést a városba. Aztán elmentek a szülők, itt maradtak a kertek szinte parlagon. Mert a – már nem is annyira  – fiatal nem jön haza. Eladja a szülői házat, ha tudja és visszamegy a panelba a televízió elé. Mi itt nem úgy gondoltuk. Édesanyámat is megszólították, miért ez a sok gyerek. Most pedig sóvárogva nézik, hogy hárman vagyunk mellette.

A család összetart és megtart.

A tanítás? Nem a hagyományos értelemben kell az óráidra gondolni.

Pályám során sérült gyermekekkel is foglalkoztam. Enyhe vagy közép fokban sérülteket tanítottam. Szakmát adtam a kezükbe. De voltam állami gondozott gyerekek mellett is. Elvittem őket Franciaországba, akkor amikor még nem volt divat. Pályáztunk, szerintem a térségben akkor még nem is hallottak erről a lehetőségről. Aztán csere üdültettük őket. Így töltöttük föl a lelkünket. A gyerekekét is és a miénket is. Az aktív pedagógus pályám végén, pedig a kollégáktól kaptam meg a legnagyobb elismerést  Fáy-emlékgyűrűt kaptam, amit a  tanuló ifjúság szakmai oktatásában és nevelésében végzett áldozatos pedagógiai munkájáért, közösségi tevékenységéért adnak az iskolában.  Most, hogy már nyugdíjba mentem, sokkal többet dolgozom, és ugyan úgy tanítok is. Itt van például  Nemtiben a fonó. Régi közösségi életforma, hiszen ezen a 740 lelkes falun sincsenek már közösségi kapcsolatok. Itt ezt újra tanuljuk és közben alkotunk. Népi kismesterséget tanítunk közfoglalkoztatottaknak is. Vissza kell tanítani ezeket, hiszen régen ebből éltek az emberek. A legnagyobb siker pedig, hogy az én készítem – az alkotás öröme a depresszióból is kihozza az embereket. Itt látszik ez is.

De nem csak itt tanítok, hanem mindenütt.

Peruból, Olaszországból, Uruguay-ból vannak tanítványaim, kihasználva a közösségi oldalakat, fázisfotókkal segítem a munkáikat. De én is tanulok ám tőlük. Népi iparművészként nem jó érzéssel hallom, amikor egy-egy technika elsajátításáért sok-sok pénzt elkérnek. Nálam lehet a Mesterségek ünnepén is hozni egy széket, leülni és addig gyakorolni, amíg nem megy. Így lett a népművészet ifjú mestere Bardon Réka is. Ült mellettem és tanultunk a vásári forgatagban.

Így válik a tanítás alkotássá?

Igen, a tanítás alkotás, akkor is, ha nem mesterséget oktatunk. Újat alkotunk egy gyermek lelkében. Folyamatos tanulás is, hiszen én is tanulok az alkotótáborokban is. Például a palóc hímzést, hiszen én nem vagyok igazi palóc, de azzá lettem. Ezért is fontos nekem a Nagy Palóc Dr.Zólyomi József-díj, amit palóc munkásságomért kaptam. Mindig, többet akartam tudni, egyik technika hozta a másikat és tanultam, így, lépésről-lépésre az egész felé. Amikor alkotok, ketten vagyunk az anyaggal. Alakulunk egymás által. Belekerül a kezem munkája, a lelkem és ezt adom annak, aki megvásárolja. Az otthonában kicsit én is ott vagyok vele. Az akkor lelkivilágom, a gondolataim. Ezért kell rendben lenni, belül is.

Viszont látni néha frekventált helyen népművészetnek kikiáltott, silány terméket, mit még utánzatnak sem neveznék. Fontos a zsűriztetés. Fontos hogy a páva védjegyet keressék a vásárlók, így a turisták is tudják, hogy a valódi értéket veszik meg. Nem mellékes az sem, hogy a silány munkák miatt, akiknek az a hivatásuk, nem tudnak megélni.

Ahogy az elején a családról beszélgettünk, mindjárt meg is mutatkozott, hiszen betoppant Szabó János, a 40 éves Nógrád Táncegyüttes vezetője és bekapcsolódott a beszélgetésbe. A gyerekek, az utánpótlás és a tanítás, az alkotás itt is szóba került.

Egy ilyen összetartó családban felnőni, élni hatással volt-e arra, hogy a Nógrád alapító tagjai közül szinte már csak Te táncolsz, illetve, hogy a táncegyüttes 40 éve összetart?

Természetesen. A családból hozott minta az alapja mindennek. Ma nem a jó irányt látom. Rengeteg iskolában tanítok és évek óta figyelem a változást a gyerekekben. Munkára kellene nevelni a gyerekeket. Mindent értük megtenni, de nem a pillanatnyi igényeik szerint. A táncban, munkában, nevelésben következetesnek kell lenni. Ez vezet az alkotáshoz is, hiszen ha belül rendben vagyunk, kifelé is ezt sugározzuk. A Nógrád egyik titka, hogy családként működik. Megélhetik az érzelmeiket, segítenek egymásnak, összhangot teremtenek.   Megtapasztalhatják azt is, amit esetleg otthon nem látnak. Sok ma a csonka család. Torzultak a szerepek, túlhajszoltak lettek a szülők is és a gyerekek is. Itt a tánccal együtt életformát is tanulnak, a személyiségük részévé válik. Azt tanítom nekik is, és az iskolákban is, amit nekünk a szüleink. Tisztességes ember akkor is helyesen cselekszik, ha soha senki nem jön rá.

Testvérpár, alkotó testvérpár, akik a vidéket teszik szebbé, a népi kultúrát adják tovább.

A lelkük ott van minden elkészített babában, tárgyban, szőttesben, hímzésben, minden mozdulatban tánclépésben. Elcseppentett esszenciacseppjei a magyar kultúrának itthon és külföldön. Nem lesz minden gyerekből néptáncos – mondta egyszer Szabó János. De az a tartás, életforma, mentalitás, amit megtanulnak, bizony szárba szökik benne és gyümölcsöt terem.

A tárgy, ami abból a kézből kel életre, aki élőként kezeli az anyagot magában hordozza a szeretet, a teremtés energiáit. Így lesz a kézműves tárgy nem más, mint út lélektől lélekig…