Huszonéves magyar farmerek, akiknek a jószág a mindenük

Borsa Tamás és Gondi Nóra a Berettyóújfalu közelében lévő kicsinyke faluban, a kis híján háromszáz lelket számláló Bedőben élnek. Vidámak, egészségesek, boldogok és bizakodók. Nem látszik rajtuk, hogy az év minden napján hajnalok hajnalán kelnek, és este csak a fejés után marad kevéske szabad idejük. Ők azok, akiknek nincs ideje nyaralni, utazgatni a nagyvilágban, mert a sok szarvasmarha és a többi jószág vasár- és ünnepnap is elvárja a gondoskodást.

Már az őseim is ide születtek – mondja Tamás. – Mint minden falusi házban nálunk is volt méretes konyhakert, tartottunk szárnyasokat, mindig röfögött egy-két disznó az ólban. Kisgyerekként beletanultam a paraszti munkába, amit úgy megszerettem, hogy magam is gazdálkodó lettem. Szolnokon kitanultam a sertés- és szarvasmarha inszeminátor mesterséget. Két esztendeje elvégeztem az aranykalászos gazdatanfolyamot és a párom ugyanekkor lett mezőgazdasági technikus.

Szintén otthon tanulta el a gazdálkodás alapjait? – kérdem a gazdasszonyt, aki mosolyogva válaszol.

Budapest szomszédságában Pécelen nőttem fel. Szüleim sosem dolgoztak a mezőgazdaságban. Én korábban tehenet is csak a réten és jól messziről láttam. Négy éve alkotunk egy párt, Tamás mellett szépen kitanultam a gazdálkodás csínját-bínját.

2012 szeptemberében költöztek Tamás szüleihez. A fiatalembernek akkor már volt két tehene. Nóra étteremben dolgozott, de ahogy sokasodott az állatállomány, ő is a gazdálkodást választotta.

Így kezdődött a Borsa farm bővítése

Spórolt pénzükből alkalmanként vettek egy-egy kisborjút, így kilencre növelték az állomány számát, de kiürült a pénztárcájuk. Két éve egy uniós pályázaton nyertek támogatást munkájukhoz, a gazdaság bővítéséhez. Építettek egy nagyobb istállót, vettek egy kis, 50-es MTZ traktort rakodóval, csináltattak hozzá terménydarálót, vásároltak továbbá önitatót és fejőgépet. A pénzből futotta 15 darab Holstein Fríz vemhes szarvasmarhára és jókora adag takarmányra. Hirtelenjében olyan sok lett a munka, hogy felvettek egy alkalmazottat is.

A ma már 47 szarvasmarhából álló csorda – amiből hat darab Tamás szüleié – reggeltől estig, nyári időszakban még éjszaka is kint legel a 25 hektáros, villanypásztorral elkerített legelőjükön. Télen az állatokat istállóba zárják, mert a kényes fajta alkalmatlan a ridegtartásra.

Az állatok meghálálják a gondoskodást, hiszen van közöttük olyan tehén, amelyik reggel is, este is ad 30-30 liter tejet. Panaszolják, hogy amíg tavaly januárban még 101 forintot fizetett a tejért felvásárló, addig az ár fél év alatt 65 forintra csökkent literenként.

Összességében optimisták. Nem panaszkodnak a rengeteg munkára, pedig ott van a konyhakert, a virágoskert, no meg a kecskék, a bárányok, a sertések, a tyúkok és kacsák. S hogy ne legyen túl egyszerű az élet, mindezek mellett mindig poroszkál a portán 5-6 kutya és legalább egy tucat macska.

Végezetül álmaikról faggatom a szimpatikus ifjú párt.  A következő nagy lépés a saját ház, ami reményeik szerint 2016. őszére, de legkésőbb jövőre elkészül. A gazdaságról szólva azt mondják: ha az Isten is úgy akarja, akkor a szarvasmarha állományt szeretnék századnyira fejleszteni, amihez kell még egy jó nagy istállót építeni.

A legfontosabb pedig, hogy természetesen nem csupán a gazdaságot kívánják gyarapítani, mert úgy gondolták, itt az ideje, hogy népesedjen a család, megérkezzen a gyermek hozzájuk.

Kőhalmi Dezső írása