Boldogan ficánkolnak a világ legbájosabb bárányai a Kiskunságban

Tősgyökeres fővárosiak, akiknek eddigi életét végigkísérte az állatok és a természet szeretete. A feleség, Rábai Hedvig a a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektori és kancellári titkára ismert kutyatenyésztő volt, férje, Zsoldos Árpád pedig az 1974-ben alakult Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület alapító tagja, ornitológus, a madarász suli és madarász ovi program megálmodója. A ma már nyugdíjas éveit töltő szakemberről készült „Árpi bácsi fiókái” című film sok gyermek és felnőtt kedvence lett.

Mindezek ismeretében nem csoda, hogy a házaspár 2001-ben a Kiskunság közepén, Kalocsától 15 km-re vásárolt egy tanyát, hogy ott az állatok iránti vonzódásukból eredően valami új „projektet” valósítsanak meg? Öt éve kezdtek kedvtelésből juhtartással foglalkozni, mert budapestiként az évek múlásával egyre nagyobb lett bennük az igény a nyugodt, vidéki életre, az állatok közelségére.

A kezdő, kis nyájat öt merinói anyajuh és egy kos adta – említi Rábai Hedvig. – Imádtuk mindegyiket, és természetesen az utódok, a cseperedő báránykák voltak a legnagyobb kedvencek. Ám az eladásnál kénytelenek voltunk szembesülni azzal, hogy továbbtartásra nehéz értékesíteni, mert ezek az állatkák előbb-utóbb tányérokban kötnek ki. Ekkor döntöttünk úgy, hogy egy kimondottan hobbiállatként tartható, hazánkban ismeretlen juhfajtával foglalkozunk tovább.

A házaspár először Angliából szeretett volna babydoll fajtájú állatokat beszerezni. Ezek a minijuhok nem nőnek 60 centiméternél magasabbra, és kiváló haszonállatok. Szőlészetekben például megszabadítják a burjánzó gyomtól és fűtől a sorok közét, és megeszik a azokat a kis hajtásokat a szőlőtőkék alján, amelyeket amúgy is irtanának a gazdák. Az „üzlet” azonban nem jött össze, mert megfizethetetlen pénzt kértek a juhokért.

2013. decemberében korábbi kutyatenyésztő ismerősöm révén jutottunk el egy ausztriai gazdához, ahol rátaláltunk a számunkra minden tekintetben ideális fajtára, a wallisi feketeorrú juhra – folytatja a feleség. – Így került hozzánk Pimpa, az akkor 3 hónapos nőstény és Lipót, a 3 hónapos kos, akik az első fajtájuk beli bárányok voltak hazánkban. Nyolc órán át zötykölődtek, míg a tanyára értünk, és pillanatok alatt beilleszkedtek a nyájba.

Mielőtt folytatnánk a történetet, pillantsunk bele, milyenek a réten futkározva ezek a cukiságok:

Érdekesség, hogy a wallisi juhfajta éppen abban az időben, 2013-ban robbant be a köztudatba, és lett népszerű a világban. Amikor Pimpát és Lipótot Magyarországra hozták, egy angol tenyésztő horribilis összegért 3 kamionnyi feketeorrút vásárolt az Alpokban, s szállította azokat a Ködös Albionba. A fajta első írásos említése egyébként a 14. századból, a wallisi szabadságharcok idejéből maradt fenn.

Örömünknek a legnagyobb közösségi portálon létrehozott Ficánkakerti wallisi feketeorrú juh oldalunkon is hírt adtunk – mondja Zsoldos Árpád. – Legnagyobb meglepetésünkre rövid időn belül érdeklődők sokasága árasztott el levélben, vásárlási szándékát közölve Európa szinte minden országából, de például Izraelből, Dél-Afrikából és Új-Zélandról is. Természetesen itthonról is akadtak gyorsan érdeklődők.

2014-ben vásároltak még két wallisit a kiskunsági tanyára, s már – Magyarországon először – megszülettek az első feketeorrú bárányok is. Ma a felnőtt állományt 9 anya és 1 kos adja, mellettük 3 picinyke élvezi a természet nyújtotta szabadságot. Közülük kettőt mintegy nőnapi ajándékként kapott a gazdaasszony, hiszen 2016. március 8-án születtek.

Jelenleg – velünk együtt – öten foglalkoznak ezzel a juhfajtával hazánkban – tájékoztat a gazda. – Közülük három helyre tőlünk vitték az állatokat, egy tenyésztő vásárolta külföldön bárányait. Összetartásunk azonban baráti és szakmai, minden ügyet megbeszélünk, tapasztalatainkat megosztjuk egymással.

A wallisi feketeorrú juhok külseje egy kismedvére emlékeztet leginkább, mivel a közismert juhfajtákkal ellentétben egész testét, beleértve a lábait, füleit és a pofáját is vastag gyapjú fedi, ami különleges tulajdonságának köszönhetően keresett a kézművesek körében. A kiskunsági tanyán évente négyszer nyírják a felnőtt állományt. Gyapját szelektálják, s mivel a házaspár az évek során elsajátította a gyapjú feldolgozási technikáját, gondosan ügyelnek arra, hogy minőségi alapanyagot kínáljanak vásárlóiknak.

Még a szokásos „birka természetnél” is nyugodtabbak, kezesebbek és alkalmazkodóbbak – mondja Rábai Hedvig. – Azzal, hogy ezek az állatok ennyire békések, ragaszkodók a velük való munka lényegesen könnyebbé válik. Nem kell például küzdeni velük a nyírás alatt, szépen állnak akár fél – egy órát is, és míg ők kérődznek, a gazdák nyugodtan tudnak dolgozni. Ma már örömmel mondhatom, hogy a wallisi feketeorrú juhban megtaláltuk a számunkra ideális juhfajtát.

Az állatok a karámjukban azonnal odaszaladnak a belépő gazdához, kedves bújásukkal üdvözlik őket. Megismerik a hangjukat is, így ha éppen nincs idejük bemenni hozzájuk, csak halkan beszélnek, nehogy meghallják és sírjanak utánuk.

A ragaszkodó és intelligens cukiságokért egyre többen érdeklődnek. A házaspár azonban mindenkinek elmondja, hogy tartásuk bizony nem csupán a gyönyörűségükben rejlik. Kell ahhoz gumicsizma, trágyaszedő vasvilla, körömvágó szerszám, és sok-sok idő, hogy a báránykák valóban jól érezzék magukat a bőrükben.

A fotókért köszönet Rábai Hedvignek és Zsoldos Árpádnak.