Felelősen kell tanulni és tanítani az erdő szeretetét

Az erdőre sokféleképpen lehet gondolni. Valaki csak a szúrós növényeket, a bogarakat,   barátságtalan állatokat látja. Valakinek pedig ez az élete, az élete része. Sokaknak a feltöltődést a túrázás, a séta, a madárcsicsergés és az erdő zúgása jelenti.

Ha figyelmesen  sétálunk az erdőben rengeteg dolgot felfedezhetünk a minket körülvevő világból. Ehhez  azonban kicsit le kell lassulni, eltenni a mobilt, kikapcsolni a külső világot. Észrevenni a lábunk alatt lévő gombát, a fejünk fölött átfutó mókust és úgy viselkedni, mint aki vendégségbe megy. Vendégek vagyunk egy másik világban, ahol jól szervezett együttélés zajlik, még akkor is, ha néha ez számunka ijesztő.

Tanulni kell, tanítani kell az erdő szeretetét. Felelősen.

Erről beszélgettünk Polster Gabriella természetfotóssal.

1984 óta fotózok. Akkor érettségi után lehetett fényképész szakmunkásképzőbe menni, 2 év alatt a szakmát megtanulni. Először Gera Pál mellett fotóztam sportot a TV-nek és a Képes Sportnak. A Lapkiadó Vállalatnál voltam fotóriporter gyakornok, és ott helyeztek ki – 1987-ben – a Nimród szerkesztőségébe helyettesíteni az egyik kollégámat három hónapra. Ez a rövid idő meghatározó volt az életemben, mert a helyettesítés végén Csekő Sándor a Nimród akkori főszerkesztője felajánlotta, ha akarok, maradhatok, elégedettek voltak a munkámmal. Gondolkodás nélkül mondtam igent, és megkezdhettem tanulmányaimat az újságíró iskolában, ahol 1990-ben végeztem.

Itt kezdődött a szerelem a természet iránt?

Az első riportomat Farkas Dénessel készítettük a vadlétszám becslésről. Oly alázattal,szeretettel beszélt a természetről, állatokról, vadászatról, hogy minden negatív előítélet leomlott bennem. Mindig szerettem az állatokat. Ott jöttem rá, taposva a hóban, megküzdve a fotókért, hogy ez az én világom. Addig egyetlen téma sem tudott megfogni. Sem a sport, sem a színház, semmi. Itt éreztem, hogy otthon vagyok. A Nimróddal 180 fokot fordult az életem. 1996-ban férjhez mentem, és mivel a férjem Zalában kerületvezető erdész, ideköltöztem Budapestről. Álmom volt itt élni, vonzott a vidék és az erdő, s lám a szerelem idehozott. 1997-ban pedig megszületett a fiam, aki szintén erdésznek készül. Így teljes a kör.

Miben más a természetfotózás, mint a többi téma?

Itt a téma nem az „utcán hever”, hanem meg kell látni. Tudni kell, hogy mit és hol kell keresni az erdőn. Tudni kell az összefüggéseket, ismerni és együtt élni, együtt lélegezni az erdővel. Csekő Sándor ragaszkodott ahhoz, hogy vadász legyek. „Tanulni kell, ahhoz, hogy a természetben eligazodj”- mondta. Azóta, ha vadászni megyek, akkor a puska mellett ott a fényképezőgép.

Hogyan fér meg ez a kettő együtt?

A fotózás ugyanúgy egy sajátos életforma, ahogyan a vadászat is az. A természetfotózás pedig eggyé olvad a vadászattal, mindössze egy különbség van köztük: a puska elsütésénél a pillanat megtörik, véget ér, amikor exponálok, a pillanat megmarad és tovább pereg.

És ez a lényeg egy fényképnél: megragadni a pillanatot, ami így örökre a miénk marad. Az egyetlen dolog, ami minden részletében, hűen adja vissza a valóságot.

Ezért szeretjük, és néha ezért nem szeretjük. Mindenképp érzelmeket vált ki, elgondolkodtat, olyan történésekbe, élményekbe vihet, amit soha nem élhetnénk át. Segít emlékezni, újra átélni a múltat, visszahozza nekünk a már elfeledett pillanatokat, ugyanakkor az elmúlás szigorú tényével szembesít minket és ezzel megtanít tisztelni az időt! Szeretetet és boldogságot közvetít. Ára is van, hiszen ez kőkemény fizikai munka. Kuporogni egy kicsi bokor mögött álcázva, hogy lencsevégre kapjunk egy kis rókát, aki maga alig több, mint 20 centi. Ha kitakarja egy fűcsomó, akkor is nyugton kell lenni. Nem lehetsz szomjas, nem vakarhatod meg az orrod. Cserében viszont ott a semmivel fel nem érő tapasztalás.

Segít ez a vadászat helyes megítélésében?

A vadászatnak kultúrája, hagyománya van, amit ápolni és fenntartani kell. A vadászat egy felelősségteljes tevékenység, amely segítségével kell megteremtenünk az emberiség és a természet összhangját. A vadászat egyben tudomány, szenvedély, gazdálkodás, valamint a kultúránk bölcsője. Ahhoz hogy ezt átadjuk, megalakítottuk – 1991-ben – a Vadászati Kulturális Egyesületet. A lehetőségek kimeríthetetlen tárháza ahhoz, hogy a laikusok, jól megértsék és elhagyják végre a negatív és sok esetben nem megfelelő tudáson alapuló előítéleteiket.

Őszintén sajnálom azokat, akik annyira elszakadtak a természettől, hogy ha ránéz egy őzre, akkor szegény kis állatot látja, a vadász pedig a gyilkos.

Ebben segít a VKE Diana Vadászhölgy Klubja is, aminek Bán Beatrix az elnöke és sikeresen összefogja a vadászhölgyeket. Egy nőről csak nem feltételezik, hogy gyilkos ösztön hajtja az erdőre… A gyerekekhez is közelebb vagyunk, és így sokat tudunk tenni, hogy a felnövekvő generáció helyesen lássa a vadászat lényegét.

Hogyan lehet a gyerekeket megszólítani? A természet szeretete ma reneszánszát éli.

Novella illusztrációs versenyeink vannak, fesztiválok és táborok. A táborok a szívem és lelkem gyermekei, hiszen éveken keresztül előttünk nőnek fel a gyerekek.  Látni a gyerekek boldog, felszabadult arcát, ahogy magukba szívják a sok szépet és jót és érezni, hogy adtál nekik valami olyan maradandót, amitől jobb emberekké válhatnak, ugyanakkor sokat kapsz is tőlük, mert a gyermeki, őszinte szeretetet kapod, amitől mi felnőttek jobbak, többek leszünk, és nem hiába tettük a dolgunkat a világban! Van olyan táboros ismeretségünk, ami ma már boldog párkapcsolat.

Itt a táborokban olyan sokrétű ismerethez jutnak a gyerekek, amit máshol nem kaphatnak meg.

Ilyen a solymászat, a növény-és fafaj, gyógynövény, gomba ismeret, madár, állat megfigyelés, az esti vadles, vadnyomot olvasunk, íjászkodunk, csúzlizunk, sózót készítenek, természetvédelmi ismeretek kapnak, a kézműves foglalkozások során termésképet csinálnak, betekintést nyernek a vadász képzőművészetbe, valamint a természetfotózásba. Mindemellett játékos vetélkedőkön ellenőrizhetik a megszerzett tudásukat. A Vadász-alkotó Gyermektábor igazi élményteli tudást ad minden apróságnak.

„Én egy boldog ember vagyok” – mondta beszélgetésünk alatt Polster Gabriella. Hallgatva őt, látva a csillogást a szemében, amikor a táborozó gyerekekről, a természetről, a fotózásról beszélt, tudtam, hogy igaza van. Boldoggá válni pedig művészet. Kell, hogy ismerjük magunkat annyira, hogy tudjuk, mi az utunk, kell, hogy alkalmazzuk a tudásunkat és láttassuk meg másokkal az értékeket. Engedjük, hogy gyermekeink  megtanulhassák a természet helyes szeretetét, hogy minél többen lehessenek ezeknek a nagyszerű embereknek a közelében.

Hiszen jól élni csak a természettel szimbiózisban tudunk, hogy mi magunk is boldog emberré váljunk.