Balogh Boglárka világutazó újabb szép történettel kedveskedik a Sokszínű Vidék olvasóinak. Ezúttal is Indiából jelentkezett, ahol egy Chennai-ban élő, a helyiek által Madárembernek ismert férfi nem mindennapi életet él – már ami a papagájokkal való viszonyára vonatkozik.

„Két hónapja vagyok már Indiában, hogy az ország életéről, kultúrájáról, embereiről és meghökkentő szokásairól írjak, de most van az első alkalom, hogy valakinek a háza tetején ülök, és egy fél méteres átmérőjű lyukon kémlelem Chennai fáit.

A majd’ 8 milliós nagyvárosban él ugyanis egy különös férfi, akit a helyiek csak Madárembernek becéznek. Mr. Sekar, aki rendes foglalkozását tekintve műszerész és szenvedélyes fényképezőgép-gyűjtő, minden áldott nap vendéglővé varázsolja háza lapos tetejét, ahová kétezer vadon élő, zöld papagájt vár reggelire és vacsorára.

A férfi két bolt közé beszorított lakását nem nehéz megtalálni, az egyik legnagyobb bevásárlóközpont melletti kis utcán húzódik meg, aminek a falára kifeszített poszteren – keresztény lakóihoz híven – Jézus sétál a mennybe a papagájok kíséretében. Benyitok a rozsdás vaskapun, senki nem jön az üdvözlésemre, így veszem a bátorságot, és elindulok a lépcsőház felé. Mire felmászok a rizses zsákok között a szűk lépcsőkön a tetőre, Mr. Sekar már percíz sorba tette az etetődeszkákat, éppen a gondosan megmosott rizst porciózza rájuk. Nem lepődik meg, amikor meglát: sok utazó téved be hozzá, ő pedig büszkén mutatja meg a hobbiját.

25 éve minden áldott reggel és este ugyanez a menet – mosolyog rám szelíden a 62 éves férfi, és belemarkol a madaraknak szánt eledelbe. – Hajnalban kelek, 6 órára már 25 kg rizst teszek ki a tetőre, tudja, ezt a papagájok nagyon szeretik. Aztán délután 4-kor megismétlem a műveletet.

Kezdetben senki nem értette, miért csinálja?.  A szomszédok évekig kérdezgették: „ugyan Sekar, mire való ez, ilyen sok pénzed van?”

Nem tagadom, a keresetem majdnem fele rizsre megy el, de keresztényekként a családom és én is úgy érezzük, hogy ha megtehetjük, miért ne segítenénk azokon a papagájokon, akik a nagyvárosban alig találnak élelmet. Annyit elvettünk már a természettől, ideje valamit vissza is adni neki. Ez az én módszerem, nem csak etetem a madarakat, de jó érzéssel tölt el, ha látom őket a házamhoz repülni. Csak azok a szemtelen galambok ne lennének! – csóválja meg a fejét elégedetlenül.

A Madárember a lelkemre köti, ha felmegyek a kémlelőhöz, az arcomat mindenképpen rejtsem el, mert a papagájok intelligensek, felismerik az idegent, és akkor nem jönnek, vagy elrepülnek.

Jó tíz percig semmi sem történik, aztán a szemközti fák tetejéről egy zöld tollas test felemelkedik, majd Sekar háza fölé kifeszített drótra repül. Kisvártatva újabb és újabb papagájok érkeznek, hangoskodnak, hintáznak és tanakodnak, vajon ehetnek-e, nincs -e veszély a közelben. Sekar az utcáról figyeli őket, és persze engem is, de ahogy ígértem neki, az arcomat nem mutatom meg.

Mikor a papagájok végül meggyőződtek arról, hogy semmilyen vész nem fenyeget, rárepülnek a vacsorára, és pillanatok alatt zölddé varázsolják a tetőt.

Egy darabig mosolyogva nézem ezt a tollas kavalkádot, azt, ahogy a jóllakottak elmennek, mások az éles dudaszótól megrémülve felröppenek, majd szememhez emelem a fényképezőmet, és anélkül, hogy észrevennék, fotózni kezdem a lakmározást.”

Balogh Boglárka indiai kalandjairól blogjában és Facebook-oldalán további érdekes történeteket olvashatsz.

Fotók: Balogh Boglárka