Anno, 30-40 éve még ismeretlen volt a vákumfóliázott, előrecsomagolt darált kávé. Akkoriban mindenki szemes kávét vett, és a kasszától az az első utunk a kávédarálókhoz vezetett.
Micsoda frissen őrölt kávé illat volt sokszor, mikor beléptünk a boltba! Felejthetetlen, ugye? Igazi retro élmény!
A darálás folyamata már rutin volt, beleöntöttük a kávét a darálóba, a kivezető nyíláshoz illesztettük a kávészacskót, majd a darálás végén soha nem maradt el a daráló megütögetése, hogy semmi ne vesszen kárba.
Talán nem is véletlenül volt kifüggesztve, hogy ” A darálóba nyúlni tilos”, hiszen sokan kézzel is rásegítettünk a kávészemek haladására. A nagyobb üzletekben mákot és diót is őrölhettünk. Gyerekként ámulattal néztük a technikát.
Az Omina és a Karaván volt a legfinomabb kávé akkoriban, és szinte mindenhol az erős fekete presszó kávé volt a divat, nemcsak otthon, hanem a kávézókban, cukrászdákban is ezeket szolgálták fel.
Csinos kis kávéscsészében vagy otthon és a munkahelyen kis üvegpohárban gőzölgött a “fekete”, mellette a mokkáskanál, ami mellé mellé természetesen mokkacukor dukált! Létezett már akkor is kristálycukor, mégis szinte mindenki a mokkacukrot preferálta. Na és mellé a sűrített tejet.
Ha túl finomra daráljuk a kávénkat, akkor a kávégépünkben nem lesz elegendő nyomás, hogy kellően rövid idő alatt átnyomjon az őrleményhez a kávénkon elegendő vizet.
Úgy mondjuk, hogy “besül a kávé”. Szinte szó szerint is érthetjük, ugyanis ennek hatására keserű, égett ízű kávét kapunk. A hibánkat onnan is beazonosíthatjuk, ha azt tapasztaljuk, hogy a lefőzést követően a kávé pogácsa túlságos nedves, lucskos marad.
Ha túl durvára daráljuk a kávénkat, az azt eredményezi, hogy a víz sokkal gyorsabban átfolyik rajta. Ha pedig gyorsan átfolyik, akkor nincs elég ideje, hogy a kávéból kioldódjanak az értékes anyagok: az aromát és a koffein. Az eredmény egy híg, vizes, íztelen lötty lesz, amitől biztosan nem ébredünk fel reggel.
Felismerni onnan tudjuk még, hogy a lefőzést követően a kávépogácsa szinte száraznak hat.
