Vladucz Zoltán neve sokaknak ismerős lehet, hiszen évekig operatőrként dolgozott a magyar médiában. Az élet úgy hozta, hogy 10 évvel ezelőtt a világ túlfelére, Ausztráliába költözött, azóta az ott élő magyarok életéről, mindennapjairól tudósít. Kameráján keresztül sok érdekes élethelyzetet, sorsot is megismerhettünk az elmúlt évtizedben.
Zoltánnal a kinti életről, munkáról, az eltéphetetlen magyar kötelékekről és a hó nélküli karácsonyról beszélgettünk, és természetesen arról is, mit láthatunk tőle legközelebb.
Hogy kerültél Ausztráliába?
Munka miatt többször jártam korábban Ausztráliában, és nagyon tetszett az ország, az emberek, a mentalitás és a meleg éghajlat. 10 évvel ezelőtt az élet úgy hozta, hogy a volt feleségem itt kapott munkát, én pedig vele tartottam. Aztán itt is maradtam.
Mesélj egy kicsit az ottani életről.
Amikor először jöttem ide, az tetszett legjobban, hogy itt mindenki nyugodt, kiegyensúlyozott, nem látsz ideges embert. Semmi nem változik, minden kiszámítható. Az európaihoz képest teljesen más a mentalitás. Ezt először nagyon nehéz volt megszokni. Mi magyarok fel vagyunk vértezve minden ellen. Nekünk mindig muszáj volt úgy ügyeskedni, hogy elérjünk valamit. Itt semmi ilyen nincs. Itt minden kicsit lassabb, tervezhetőbb, kiszámíthatóbb.
Ez egy igazi multikulturális ország, az emberek mégis békességben élnek egymás mellett. Itt tulajdonképpen úgy lehetek ausztrál, hogy közben megmaradhatok magyarnak. Kezdetben ez furcsa is volt. Mintha mindig farsangi mulatságon lennénk. A városban jöttek szembe népviseletben az emberek, tényleg, mint egy nagy karneválon. De nem. Itt tényleg olyan nemzetiségű lehetsz, amilyen lenni akarsz.
Sok ország megengedi a kettős állampolgárságot, többek között Magyarország is. Ahhoz, viszont, hogy itt valaki letelepedjen, szigorú feltételeknek kell megfelelni. Nem könnyű állampolgárságot kapni, de évek után fantasztikus élmény volt átvenni az erről szóló dokumentumot.
Nagyon szeretem Ausztrália éghajlatát. Queensland államban, ahol élek, se kabát, se pulcsi. Egész évben meleg van. Télen 20-26 fok, nyáron 30-40 fok. Nem kell téli gumi, nincs csúszós út, nem kell vacogni. Ez jó, de advent időszakában ez mégis nagyon hiányzik. Tűző napsütésben nem érezzük a karácsonyi hangulatot.
Forgattam most itt élő magyarokkal a karácsonyról. Feldíszítjük a fát, készülünk, de nem ugyanaz. Napfény van, nem égnek a gyertyák a sötétben már délután ötkor, mint odahaza.
Itthon különböző csatornáknak dolgoztál, mint operatőr. Ausztráliában gyakorlatilag ugyanezt csinálod.
Brisbane-ban, ahol élek van egy ausztrál filmes vállalkozásom, a Sun Star Studio, amely reklám -és dokumentumfilmeket készít. A pandémia előtt sokat utaztam. Itt a több ezer kilométeres távolságok miatt repülővel jutunk el egyik nagyvárosból a másikba. A munkám során különleges helyszíneken forgathatok, például a világ legnagyobb homokszigetén, a Fraser Islandon vagy például Darwintól Adelaideig érintve a kontinens közepén fekvő szenthelyét, az Ulurut 2000 kilométeren keresztül nyomon követhettem magyar egyetemisták által kifejlesztett napelemes autó küzdelmét egy nemzetközi versenyen.
Forgatok magyar vonatkozású híreket, sztorikat Ausztrália egész területéről hazai csatornáknak. Sok magyar él itt, akik mind őrzik a magyarságukat. A legtöbben a nagyvárosokban, Sydney-ben, Melbourne-ben élnek, de elszórva mindenhol vannak magyar közösségek, akik ragaszkodnak a gyökereikhez. Róluk forgatok kisfilmeket, portrékat.
Tanítják gyermekeiknek a magyar nyelvet, őrzik a kultúrát. Tartják a jeles ünnepeket, a karácsonyt, húsvétot, de az anyák napját, gyereknapot is. Borzasztó nagy a távolság, ami a honvágyat csak erősíti – senki nem akarja elengedni a magyarságát. Ilyen messzeségben én is úgy érzem jól magam, ha magyarokkal ülhetek egy-egy terített asztalnál, velük ünnepelhetek a jeles alkalmakkor és isteni magyar ételeket eszünk. Mindent meg tudnak itt is sütni-főzni, ami a magyarok kedvence. A legjobban a téliszalámi hiányzik, az itt nem kapható és nem is küldhető otthonról.
Ausztrália egy “fiatal” ország, 2-300 éves történelemmel, nincsenek ezeréves hagyományaik, nekem nagyon hiányoznak az európai kulturális gyökerek, a magyar tradíciók. Nem is gondoltam, amíg ki nem költöztem, milyen mélyek tudnak lenni ezek a kötődések.
Ezeknek a gyökereknek is köszönhető, hogy egy kint élő magyar társulat 2018-ban elindult, és itt, a Kárpát-medencében, anyanyelven adta elő Tamási Áron “Hullámzó vőlegény” című darabját. A „Brisbane-Farkaslaka – igaz mese egy magyar színtársulatról” című dokumentumfilmnek te voltál a rendezője és az operatőre.
2018-ban kerekedett fel a Brisbane-i Magyar Amatőr Színtársulat, és 10 állomásos turné keretében Magyarország városaiban, valamint a Felvidék, Délvidék és Erdély több településén is felléptek. Először féltem, mit fognak szólni a magyarok az amatőr társulathoz, de nagyon jó volt a fogadtatás. Volt olyan város, ahol két előadást is tartottak, akkora volt az érdeklődés. Szerintem nemcsak a bemutatónak szólt az elismerés, hanem annak a ténynek, hogy Ausztráliából a Kárpát-medencébe jöttek vissza a magyarok, hogy az anyanyelvükön előadjanak egy színdarabot, megmutatva, hogy több ezer kilométerre Magyarországtól is szívvel-lélekkel megőrizték magyarságukat.
A turnéról készült dokumentumfilmet nemrég láthattuk itthon, előtte pedig a Lili című ausztrál-magyar dokumentumfilm operatőreként hallhattuk a neved, ami egy 1956-ban Magyarországról elmenekült nő történetét mutatja be, aki amikor emigrált, itt hagyta két éves kislányát. Később férjével és második gyermekével Ausztráliában telepedett le. A dokumentumfilmben Editet, Lili második lányát követitek, ahogy megpróbálta megismerni édesanyja múltját és otthon maradt féltestvérét. A film itthon a legjobb dokumentumfilm lett 2020-ban, nem véletlenül. Most min dolgozol?
Igen, a Lili különleges női sorsokról szóló történet, és maga Lili egy nagyon érdekes asszony, aki sok mindent átélt az elmúlt évtizedekben. A filmet Hegedüs Péter rendező kollégámmal forgattuk és most is vele forgatunk éppen. Péter talált egy régi fotót az Interneten, amely a rajta szereplő nők halála előtti pillanatában készült. 1941. decemberében Lettország tengerpartján ráparancsoltak az összegyűjtött zsidő nőkre, köztük egy 10 éves kislányra, hogy a fagyos hidegben vetkőzzenek meztelenre. Miután ezt megtették, lefényképezték őket. Ők, azok a 2731 lett zsidó nő és gyermekek közé tartoztak, akiket a náci katonák Liepaja helységben gyilkoltak meg a II. világháború alatt. Egyikük sem élte túl a mészárlást.
Itt Ausztráliában nem voltak háborúk, a fiatalok nem is tudják, mi zajlott a II. világháborúban. Ezt szeretnénk elmondani. Megmutatni, ami történt.
Két részből áll a film, van egy 20 perces rész, amit egy 360 fokos speciális kamerával vettünk fel, amelyben 6 lencse van. A fotót színészekkel statisztákkal rekonstruáltuk. A speciális kameráknak köszönhetően olyan hatása lett, mintha mi magunk is ott lennénk a helyszínen. Így sokkal erősebb az üzenete a filmnek. Tervezzük, hogy múzeumokban, iskolákban, középiskolákban vetítik majd, reményeink szerint Magyarországon is látható lesz. A másik rész a dokumentumfilmrész, amelyet évek óta forgatunk.
Jövő január-februárban Rigában szeretnénk befejezni ezt a legújabb filmet és utána szeretnék otthon maradni egy kicsit. Mindig szerencsés voltam. Voltak munkáim Magyarországon, így az otthon tartózkodást össze tudtam kötni forgatással. De már több mint 2 éve nem utazhattam haza, szeretném látni a családomat, a barátaimat.
Gondolom a vírus miatt.
Igen, a vírus miatt Ausztrália lezárt. Másfél év után most nyitják ki a határokat. Ide nem jöhetett be senki. Még ausztrál sem jöhetett vissza. Nagyon sokan kint rekedtek a határokon kívül. Ausztráliában nagyon komolyan vettek a pandémiát. Ha 1-2 beteg volt, lezártak akár egy több millió lakosú várost is. Másfél év alatt 1000 ember vesztette életét a COVID miatt. Most már magas az átoltottság, majdnem 90%-os, így végre nyitnak a határok.
Most az a tervem, hogy ha befejezzük a forgatást Lettországban, akkor hazautaznék Magyarországra, de még mindig van bennem félelem, hogy mi van, ha nem jöhetek vissza.
Addig pedig most, hogy nyitják a határokat, itt az országon belül is szeretnék újra utazni és forgatni Új -Zélandon, és több ausztrál városban.
Tervezed-e, hogy végképp hazaköltözöl?
Igen, gondoltam rá, de nagyon nehéz döntés. Mikor eljöttem, azon is sokáig gondolkodtunk, de visszamenni még nehezebb. Honvágyam van. Befogadott Ausztrália, de én most is magyarnak érzem magam.
