A sós és az édes nemcsak a tányéron hozza ki egymásból a legjobbat, de odakinn, a természetben is. Horvátországról köztudott, hogy a tenger és az édesvizek szerelmeseinek is sok élményt tartogat, azok a részek meg tényleg igazán különlegesek, ahol egyszerre kapjuk meg a kettőt. Ennek tanúi lehetünk például a Krka torkolatvidékén: az ország legnagyobb folyója ugyan a régió kulturális központját jelentő Šibeniknél ömlik végül az Adriába, de ezt megelőzi egy vadregényes szakasz, ahol a folyó vize keveredik a sós tengervízzel a hegyek között – onnantól északra pedig jönnek a Krka Nemzeti Park lélegzetelállító vízesései és további természeti csodái.
A nemzeti parkba több irányból be lehet lépni, de az egyik fontos kapuja Skradin, amelynek múltja egészen az illír időkbe nyúlik vissza, nevét pedig a rómaiaktól kapta. Ez a festői dalmát városka Šibenik felől harminc percen belül kényelmesen megközelíthető autóval, de Zadarból is alig egy óra alatt oda lehet jutni. Mi egy május végi napon érkeztünk, és a már akkor is ragyogó napsütésen annyira felbátorodtunk, hogy egy csobbanás erejéig fürdőruhában is kipróbáltuk a kopár hegyek által körbeölelt édes-sós vizet. Az élmény frissítően – egyesek szerint dermesztően – hűvös volt, de hát az ember nem is vár mást egy folyótorkolattól.
Skradin kikötőjéből amúgy menetrendszerűen indulnak tömött sétahajók a Krka legnagyobb és leghíresebb vízeséséhez, a Skradinski bukhoz. Régebben még itt is be lehetett menni a vízbe, de ezt pár évvel ez előtt betiltották, ami abból a szempontból mindenképp üdvözlendő, hogy így fürdőzők és szelfizők tömegei nélkül gyönyörködhetünk a zöld és a kék minden elképzelhető árnyalatát felvonultató látványban. A csaknem két kilométeres tanösvényen keresztül-kasul bebarangolhatjuk a vízesés környékét, amire mindenképp érdemes rászánni pár órát, ez a kis túra ugyanis Dalmácia történelmébe és a helyi élővilágba is bepillantást enged. Útközben bekukkanthatunk például a folyóra épített vízimalmokba, a tradicionális lakóépületekbe és a régiek által használt szellemes mosodákba is, ahol az áramlat erejét használták fel a ruhák és a hatalmas dalmát takarók tisztításához.
De nemcsak mostak a Krkában, itt avatták fel a 19. század vége felé Európa első vízerőművét, a Nikola Tesla szabadalmai nyomán létrejött Jarugát is. A forradalmian új szerkezet mindössze két nappal később indult el, mint a Niagarához telepített, világelsőnek kikiáltott vízerőmű, és Šibenik közvilágítását látta el energiával a századfordulón – a reneszánsz óvárosban a mai napig megnézhetjük azokat a lámpákat, amelyek 120 éve világítottak a meredek utcácskákban hazafelé botorkáló šibeniki polgároknak.
A nemzeti parkban az állatok láthatóan megszokták az ember közelségét. Túránk során barátságos vízi madarakkal, égszínkék szitakötőkkel és még egy méretes kígyóval is találkoztunk, amely épp a fából épített ösvényen napozott a folyó csobogását hallgatva. Helyi idegenvezetőnk egyből megnyugtatott minket, hogy nem kell félni, mert ez nem mérges fajta. Állítását demonstrálva, lábbal odébb is tessékelte a sziesztájában megzavart jószágot, mire az durcásan behúzódott a környékbeli kövek közé.
Amúgy nemcsak a kígyóknak jár ki errefelé a délutáni pihenő. Mikor arról érdeklődtem idegenvezetőnknél, hogy a dalmátok is szoktak-e sziesztázni, sokat mondó mosoly kíséretében jött a válasz: „De még mennyire, úgy nagyjából pár percenként!” Az ő tanácsa szerint a Krka Nemzeti Parkra akár egy teljes hetet is érdemes rászánni, ugyanis a turisták által legkedveltebb Sradinski buk mellett számos eldugottabb vízesést, mesébe illő völgyet és két régi kolostort is felkereshetünk. A hajón visszafele tartva fogalmazódott meg bennem, hogy a Skradint övező kopár hegyoldalak valamiért a westernfilmek tájaira emlékeztetnek, és mint kiderült, nem is jártam olyan távol a valóságtól. A Krka folyó mentén forgatták ugyanis a keletnémet Winnetou-filmek számos jelenetét, így a környék akár az Adria vadnyugatának tekinthető, és fontos szerepet tölt be nemcsak a bioszféra megőrzésében, de a popkulturális emlékezetben is.
Pár napos utunk során nem kizárólag a folyó mentén – Old Shatterhandék nyomán – kalandoztunk, de a tenger irányába is. Választásunk a közel száz szigetből álló Kornati Nemzeti Parkra esett, amely a Földközi-tenger egyik legsűrűbb és legváltozatosabb szigetcsoportja – nem csoda, hogy még egy teljes nap alatt is csak apró töredékét tudtuk felfedezni. Pedig kiváló kalauzunk volt, egy helyi fiatalember, Petar személyében, aki bérelhető motorcsónakon vitt minket körbe, a szigetvilág rejtett szépségeiből és finomságaiból egyaránt ízelítőt adva út közben. Előbbiek közé tartoznak a „Koronának” nevezett függőleges sziklaszirtek, amelyek akár nyolcvan méterre is kimagasodnak a tengerből, cserébe pedig olykor kilencven méter mélyre is lenyúlhatnak a víz szintje alá. Ezek a szendvicsszerűen rétegzett sziklafalak nemcsak a geológusokat és a búvárokat hozzák lázba teljes joggal, de egy hullámokon ringatózó csónakból nézve is egészen fenséges látványt nyújtanak. A kilátást magasból is volt alkalmunk megcsodálni a közeli Telašćica Natúrparkban, ahol a sziklák tetejére érve mindössze egy fakorlát választott el minket az Adria távolba vesző, fehér vitorlásokkal pettyezett, végtelen kékségétől.
Kornati és a környező szigetek felszíne ugyan többségében kopár, de ez csak a látszat: elég egy búvárszemüveggel alámerülni valamelyik békés öbölben, és érdeklődő halrajok között úszkálva fedezhetjük fel a buja élővilágot. A szigeteken aprócska falvak is vannak, amelyekből néhányban ki is kötöttünk.
Petartól megtudtuk, hogy van köztük olyan is, amelynek mindössze két állandó lakosa van. A helyi bárban kirendelt pohár söröm felett merengtem el azon, hogy vajon, mi történik, ha ők ketten összevesznek.
De nem volt idő sokáig mélázni ezen, mert egy másik türkizkék öbölben már vártak minket ebédre. A frissen fogott Skorpióhal mellett megkóstolhattuk a tulaj specialitását, a sütőben sült, diós-vaníliaszószos-rusztikus palacsintát is, amely olyan volt, mintha a Gundel palacsinta távolba szakadt, mediterrán – kissé temperamentumosabb – unokatestvére lenne. Ahogy a többi étkezésünk során, az előételeknél itt is szemet szúrt a fúziós nyitottság: a rendkívül ízlésesen tálalt tonhal carpaccio, polip saláta, rák ceviche és egyéb herkentyűk mellé például wasabi és szójaszósz is járt, ami lehet, hogy mérsékelten autentikus, viszont zseniálisan passzol a tengeri ízekhez. A rizsételek nagy rajongójaként viszont egy hagyományos dalmát fogás jelentette számomra az út legnagyobb gasztronómiai felfedezését: az akár tizenöt órán át főzött, sűrű, barna szaftban tocsogó bárány risottót több étteremben is kipróbáltuk, és egyhangúlag arra jutottunk, hogy már csak ezért az egy tál ételért is érdemes leautózni azt a fél napot Dalmáciáig.
Horvátország tele élettel
Horvátország igazi paradicsom a kultúra és a természet szerelmeseinek egyaránt. Fedezd fel a tengerparti kisvárokok történelmi csodáit, térképezd fel a buja természetet akár sétálva, vízen, de akár levegőben. Kóstóld végig a mediterrán konyha és a horvát hagyományos gasztronómia különlegességeit. Élj át minden élményt, élj át minden érzést, éld át Horvátországot!
A cikk az Horvát Idegenforgalmi Közösség (CNTB) támogatásával készült.
