A kocsmák épületeiről, berendezéséről a korábbi századokból igen kevés adat maradt fenn. A 16–17. században a pince fölé emelt borona vagy földfalú, ritkábban kőfalú, többnyire egyetlen helyiségből álló szalma- vagy zsindelytetős épületek voltak. Ezeket korcsmálló pincének nevezték. Később, a 18. századtól a népesség rohamos szaporodásával a kocsmák száma erőteljesen megnövekedett. Kecskeméten például a 19. sz. első felében már 150 kocsma volt. A polgárosodással a kocsmakultúra is együtt fejlődött egészen a 20. századig.
De nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy kellő szkepszissel kezeljük az 1945 és 1989 közötti évtizedek társadalmi és gazdasági folyamatainak helyét az ország fejlődésében. Ez sokkal inkább egy meghajlított, deformált élet volt, igazságtalan és erőszakos szabályozása a történelmünknek, hagyományainknak.
A kommunista berendezkedés, az új gazdaságfilozófia első lépései a magánvagyon felszámolásával kezdődtek, amikor az addig tisztességesen felépített vállalkozói, kisiparosi egzisztenciákat is megsemmisítették. Így jártak a sokszor családi tulajdonban lévő kávéházak, kocsmák, vendéglők és kezdetét vette a nagyüzemi működés.
A magyar kocsmakultúráról ma már sajnos senkinek sincs olyan élő emléke, amely a szocializmus előtti időket hívná elő.
Korábbi cikkünkben épp erről beszélt a zalai kocsmaturista, Csanádi Tibor Ulu, aki szerint ezért is lehet az, hogy idehaza komoly gellert kapott a kocsmázás éthosza, és az idősebb korosztály és azok gyermekei még a reggel ötkor nyitó, munkásokat kommersz felesekkel csábító ivókra emlékeznek a hangulatos kocsmák helyett.
A Fortepan gyűjteményének legkorábbi kocsmás képe (Budapest XII. kerület, Szilassy út 18., Disznófő vendéglő 1876 körül):
Persze a múlt század második felében is voltak, maradtak klasszikus kocsmák, nagyobb számban a kisebb településeken, és a presszókultúra is ezekben az években indult el hódító útján, ami egy üde színfoltja lett ezeknek az évtizedeknek.
E sorok írója a Kucsmaturista riportján dolgozva merült el a Fortepan gyűjteményében, és megint olyan kincseket talált, hogy vétek lenne azt megtartania magának. A vendéglő, kocsma, presszó, borozó és söröző keresőszavakat bepötyögve bizony egészen a boldog békeidőkig utazhatunk vissza és leshetünk bele olyan kocsmapillanatokba, amire ma már élő ember nem emlékezhet. Ráadásul a 50-es évektől a rendszerváltásig bezárólag megnézhetjük a munkáskocsmákat és a virágzó presszókultúrát is.
Ahogy pedig már megszokhattuk egy-egy Fortepan-időutazásnál, készítettünk egy kis válogatást a legérdekesebb képekből.
Talán nincs is kocsmába járó ember, aki ne találkozott volna kisebb-nagyobb településeken Sport kocsmával. Mi megtaláltuk az egyik archetípusát e kategóriának 1940-ből Budapest XVI. kerületében, a Sashalmi sétány – Margit utca sarkán, Sóvári Kálmán Sport Kocsmája / Sashalmi Sörkert néven. Íme:
A Széna tér 7. szám alatti Budavár büfének igazán különleges hangulata volt ezzel a dupla söntéspulttal:
A gyulai várban, 1963-ban a Rondella borozó a régi korokat idézi:
Egy színes kép 1973-ból, egészen egyedi retro hangulat Budapest V. kerületéből, a Semmelweis utca 1-3. szám alatti Kocsma a Pepita Oroszlánhoz műhelyből:
Egy csoportkép a boldog békeidőkből, Budapesten, a VI. kerületben, a Szinyei Merse utcában. A felvétel a 4-es számú ház, a Bácskai borozó és söröző előtt készült. Balra az Aradi utca:
Végül pedig egy 1968-as felvételen Miskolcon, Kisavason, Első sor 15. szám alatt találtuk meg minden romkocsma ősét, a Zsivány tanyát, amely később Alabárdos étterem és sörözőként üzemelt:
És, hogy milyen izgalmas időutazásokat “szerveztünk” eddig? Ebben a cikkben régi idők karácsonyait mutattuk be, itt egy húsvéti túrán jártunk. Egy dolgozat született arról is, hogyan szüreteltek dédapáink, de mutattunk képeket régi idők szilvesztereiből is.
