Jézus születésétől a karácsonyfáig – a karácsonyi ünnepkör hagyománya

A karácsony – felekezettől függetlenül – az egyetemes kereszténység egyik legjelentősebb ünnepe. Ezen a napon valamennyi keresztény hívő Isten megtestesülését és az emberiség megváltásának kezdetét ünnepli: azt, hogy a történelem folyamatában az Istenség és az ember találkozott és együtt élt.

Amikor december 24-én az esthajnali csillag már följött, a régi idők hívőinél akkor került sor a karácsonyi vacsorára. Ezt sok ház udvarában a gazda puskalövése előzte meg: a gonosz lélek elriasztására. A gazdasszony minden evőeszközt és ételt előkészített az asztalra, mert a vacsorát egy ültő helyükben, fölállás és megszakítás nélkül kellett elfogyasztani. Imádkoztak, majd első fogásként mézbe mártott fokhagymát és dióbelet ettek. Ennek gonoszűző célzata volt. A karácsonyi asztal elképzelhetetlen volt hal, bejgli, alma, dió nélkül. A kerek alma a család összetartásának, a dió a gazdagságnak és a halált legyőző Krisztusnak is a szimbóluma. Vacsora után a ház asszonya egy almát annyi szeletre vágott, ahányan ültek az asztalnál, mondván: amilyen kerek az alma, olyan kerek, összetartó legyen a család a következő évben

– mesélt az ünnepről dr. Miklós Péter címzetes egyetemi tanár, vallástörténész, akit megkértünk, hogy beszéljen arról is, hogy mit írt le pontosan Jézus születéséről a Biblia és mi az, ami a keresztény hagyomány során épült be a törtétnetbe.

A vallástörténész elmondta, hogy Jézus születésének történetét Máté és Lukács evangéliuma jegyezte föl.

Máté evangéliuma szerint József jegyese volt Mária. Azonban tudomást szerzett róla, hogy a lány gyermeket vár, ezért titokban – hogy ne hozzon rá szégyent – el akarta bocsátani. Ekkor álmában megjelent neki egy angyal és közölte vele, hogy Mária a Szentlélektől fogant, s az Úr gyermekét, az Isten által ígért Megváltót hordozza testében. Ezért – Istenbe vetett hatalmas hite miatt – József vállalta azt a feladatot, hogy fölneveli a gyermeket. Lukács evangéliumából tudjuk, hogy a Dávid zsidó király családjából való József feleségét, Máriát meglátogatta Gábor angyal és elmondta neki, hogy gyermeke fogan, aki Isten fia és a Megváltó.

A Szentírás szerint Mária és József az örömhír után lakóhelyükről, Názáretből elindultak Betlehembe – ahonnan Dávid nemzetsége, így József is származik – egy birodalmi szintű összeírás miatt, amelyet a lukácsi szöveg szerint Augustus császár rendelt el Quirinus szíriai helytartóság alatt, és amelynek alapelve a nemzetségi alapú számontartása a lakosságnak.

Lukács evangéliuma írja le, hogy mivel nem jutottak szálláshoz, egy istállóban húzták meg magukat, s ott született meg a kis Jézus, akit pólyába tekertek és jászólba fektettek. A közelben a szabad ég alatt tanyázó pásztoroknak megjelent egy angyal és hírül adta a Megváltó születését nekik, akik elmentek és megnézték. Ezt követően a Szent Család visszatért

– mondta dr. Miklós Péter hozzátéve, hogy a napkeletről érkező bölcsekről pedig Máté evangélista írt.

A születést egy csillag jövendölte meg, amelyet napkeletről érkezett bölcsek – más szóval mágusok – követtek. Megérkeztek Jeruzsálembe, a zsidó állam fővárosába és az akkori uralkodónál, Nagy Heródesnél érdeklődtek a zsidók új királyának születéséről. Heródes ekkor megbízta őket, hogy találják meg a csillagot követve a gyermeket, majd adjanak neki hírt róla, hogy hol van. Ők megtalálták a kis Jézust Betlehemben, és átadták neki az ajándékaikat: aranyat, tömjént és mirhát. Az arany Jézus földi és mennyei királyságára, a tömjén (illatáldozati kellék) az Istenségére, a mirha (mirhafa kérgéből nyert balzsam) az áldozati jellegű és megváltó halálára utal (az elhunytak bebalzsamozására használták akkoriban).

Az írás nem említ királyokat, ezt a jelzőt a későbbi keresztény hagyomány tette a bölcsek helyébe Gáspár, Menyhért, Boldizsár névvel, noha sem a királyi méltóságuk, sem a nevük nem szerepel a Bibliában.

Megkérdeztük a vallástörténészt, hogy mit tudunk Jézus születésének pontos idejéről. Dr. Miklós Péter elmondta, hogy Jézus születésének sem pontos évét, sem pontos napját nem adják meg a bibliai és történelmi források.

Az egyház azzal, hogy december 25-re tette Jézus születésének megünneplését, tudatosan akarta háttérbe szorítani a napisten – az első évszázadokban Mithrász, a Győzhetetlen Nap – születésének ugyancsak december 25-i megünneplését. A keresztény tanítás szerint ugyanis Jézus Krisztus „a világ világossága”. Ugyanakkor a keresztény teológusok már a harmadik században azon fáradoztak, hogy meghatározzák Krisztus születésének időpontját, amelyről az evangéliumok nem tesznek említést. Azért jelölték meg december 25-ét, mert fogantatásának föltételezett március 25-i időpontjából számították ki a napot.

Karácsony megünneplésével szorosan összefügg a betlehemi jászol és a karácsonyfa. Ennek a hagyományáról is kérdeztük a történészt.

Egyes föltételezések szerint a jászol állításának szokása Rómából terjedt el a világban, ahol a Santa Maria Maggiore bazilikában jászol-relikviák láthatók. Az egyházi hagyomány szerint az első jászlat a tizenharmadik században Assisi Szent Ferenc állította föl egy grecciói templomban. Később, a barokk kortól kezdve a jászolban a kis Jézus mellett Szűz Mária és Szent József, az angyalok és a pásztorok is megjelentek az állatokkal együtt.

A zöld karácsonyfa a hideg téli időben az életet, a termékenységet és a növekedést jelképezi a hagyomány szerint.

Egy 1509-ből származó rézkarcon látható az első, gyertyákkal és csillagokkal ékesített karácsonyfa. Később a fát, vagy csak fenyőgallyakat karácsony este süteménnyel és almákkal díszítették. A tizenkilencedik század második felében azután a karácsonyfa beköltözött csaknem minden otthonba és keresztény templomba. Annak, amit a karácsonyfa ágaira akasztanak, gyakran jelképes a jelentése. Például az ágakra aggatott kis szívek szerelmi vallomást jelentettek, a csillagok a sorsba vetett reményt fejezték ki, a fa tetején tündöklő csillag a napkeleti bölcseket – a három királyt – vezető betlehemi csillagra emlékeztetett, a kis harangok a szentestét hirdették, valamint az újesztendőt köszöntötték és óvtak a szerencsétlenségtől is.

A fenyőfa és a karácsony közötti kapcsolatot egy – Bálint Sándor gyűjtötte – népi történet a következőképp magyarázta: „Amikor Krisztus Urunk a földön járt, üldözői, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, azért ágai rejtették el Jézust, aki így meg is menekült. Az Úr most megáldotta a fenyőfát: Soha ne hullasd el a leveleidet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékezetünkre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.”

Az első karácsonyfákat dél-német területeken állították a tizenötödik század végén. Az uralkodó Habsburg család tagjai Bécsben, 1824-ben már bizonyosan fenyőfa alatt ünnepelték a szentestét és ajándékot adtak egymásnak.

Hazánkban Bécsből a magyar arisztokrácia példája nyomán terjedt el. Az első karácsonyfát Magyarországon valószínűleg Brunszvik Teréz állította Aszódon. Kezdetben a nemesi és a módosabb polgári családok állítottak fenyőfát karácsonyra az 1800-as évek első felében, általános szokássá azonban csak a huszadik század elejétől vált. Akkortájt ezüstszálakkal, papírvirágokkal, almával, dióval és különféle házi süteményekkel – például mézeskalács-figurákkal – díszítették a fákat

– így a vallástörténész, aki mondott néhány gondolatot a szimbólumokról is.

A dió régi Jézus-szimbóluma a kereszténységnek. Egyrészt emlékeztet a Szűz Mária testéből karácsonykor megszületett Istenre, másrészt megjeleníti a húsvéti föltámadása során a sziklasírt és az emberi valóság kereteit elhagyó győzedelmes Krisztust. Minden családtag kapott egy-egy diót, s úgy tartották, hogy aki szép és egészséges diót választott, annak egészség, aki pedig hibásat, férgeset, annak betegség – sőt akár halál – lesz a sorsa az újabb esztendőben.

A fokhagyma is szerepet kapott a karácsonyi asztalnál, mint ősi gonoszűző növény: gondoljunk csak a napjainkban népszerű vámpírfilmekből is elterjedt – egyébként mediterrán, illetve balkáni eredetű – nézetre, miszerint a fokhagyma megvédi az embert a vérszívó fenevadaktól. Mézzel praktikus okból is ízesítették, hogy ne legyen annyira keserű.

Emellett volt szimbolikus tartalma: Bálint Sándor kutatásai szerint a régi szőregiek úgy tartották, hogy a mézet termelő méhek a Boldogasszony szívéből vannak, a Jézust világra hozó Szűz Mária személye pedig elválaszthatatlan a karácsonyi ünneptől

– mesélte dr. Miklós Péter, aki kiemelte, hogy a karácsony és az azt követő ünnepi időszak az év utolsó napjainak szakrális tartalmat adott. A Megváltó megszületése minden keresztény hívőt örömmel és bizakodással töltött el, s az ünnep után reményteljes várakozással nézett a következő naptári év elé.

Kapcsolódó

10 karácsonyi népszokás a régi időkből

Napjainkra kissé megfakult a népszokások jelentősége, de vannak köztük olyanok, amik még elevenen élnek, és meghittebbé varázsolják a szeretet ünnepét.