Az északi. A festőre hamar ráragadt ez a jelző, és nemcsak azért, mert fent a Balti-tenger partján, Greifswaldban jött a világra, és a koppenhágai művészeti akadémián tanult, hanem a külseje miatt is. Fiatalkori portréjáról szőke hajú, dús pofaszakállú, szemöldökét szigorúan összevonó, jóképű férfi néz ránk világoskék szemével. Idős korára a hatásos pofaszakáll eltűnt, de a finom vonású arc és a búzakék szempár megmaradt, ahogyan a már őszbe vegyülő szőke haj is. Ám hiába született északon, és festette meg jó néhányszor a Balti-tenger tájait, a leghíresebb festményei mind a drezdai műtermében készültek. Az Elbán himbálózó vitorlások árbóca látszik a feleségét ábrázoló, Nő az ablaknál című képe hátterében; a város környéki erdőkben nőttek a kedvenc motívumának számító, egyediségükben megörökített fák; és Szász-Svájc vadregényes vidékei szintén gyakran megihlették, így született például a romantika jelképévé vált, A vándor a ködtenger fölött című híres festménye.
Az Albertinumban jövő év január 5-ig látható, Caspar David Friedrich – Ahol minden elkezdődött kiállításának kurátorai úgy rendezték el a képeket, hogy bemutassák, a festő nem a semmiből jött. Az ő művei között és mellett láthatók azoknak a régi, főleg holland mestereknek a képei, akiket szívesen tanulmányozott, és a tőlük tanultakat beépítette a saját művészetébe. Ahogy azonban végigsétálunk a termen, egyre egyértelműbbé válik, hogy senki nem tudott úgy levegőt, ködöt, felhőt, párát és fényt, anyagtalan, megfoghatatlan létezőket festeni, mint ő. Hogy ezt a feladatot mennyire komolyan vette, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a felesége, Caroline megjegyzése: azon a napon, amikor levegőt fest, nem szabad hozzá szólni!
Ugyanilyen lélegzetelállítóan adja vissza az eget, az alkonyat világoskék, mályvaszínű, narancssárga, ibolyalila árnyalatait, a vándor feje fölé rajzolódó szivárványt, a felkelő holdat és az éjszakai égbolt megannyi színét. Goethe szóvá is tette, hogy ezeken a képeken gyakran szinte maguk a színek válnak főszereplővé. „A festő Friedrich képeit akár fejen állva is nézhetnénk” – jelentette ki a nagy költő, de azért ő sem tudta kivonni magát a varázsuk alól, olyannyira, hogy a saját gyűjteménye számára is beszerzett belőlük. Innen származik a Hegyi táj kereszttel című rajz is, amelyet számos további korabeli alkotás mellett a weimari Schiller Múzeumban november 22-én nyíló, Caspar David Friedrich, Goethe és a romantika Weimarban című kiállításon csodálhatnak majd meg a látogatók.
Nem vidámak ezek a festmények, viszont meghökkentő erővel ragadják meg a magány, a gyász, a fájdalom és az elragadtatás érzését, mindazt, ami a romantika esszenciája. A művész kései éveit végigkísérő depressziót többen egy gyerekkori traumának tulajdonítják: az akkor tizenhárom éves Caspar alatt korcsolyázás közben beszakadt a jég, és miközben a nála egy évvel fiatalabb öccse, Christoffer megpróbálta kimenteni őt, maga fulladt bele a vízbe. A festő soha nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ő okozta az öccse halálát, talán ezért is lett életművének egyik meghatározó motívuma a temető, a sír, a fejfa, a kereszt.
A képei ha nem is derűsek, mindenképpen rendkívül erőteljesek és feledhetetlenek. Azzal a bámulattal pedig, amellyel a természet csodáit adja vissza, mindannyian tudunk azonosulni. Nem véletlenül döntöttek úgy a rendezők, hogy a kiállításhoz kapcsolódó fenntarthatósági projekt keretében újrafásítanak egy területet a festő szívének oly kedves Szász-Svájcban. A Caspar David Friedrich Erdő közvetlenül a Elba völgyének legszebb részén vezető Festőút (Malerweg) mellett található, és ha csak 5 eurónyi támogatást befizetünk, az már elegendő ahhoz, hogy megvegyenek, elültessenek és öt éven át gondozzanak belőle egy fát.
Szöveg: Mörk Leonóra
