Virágzó vidékünk

Pásztorok kincse és a puszták vagyonőre a villámgyors sinka

Magyar dingónak is nevezik.
Korábban a témában:

A magyar terelőkutyák között a sinkát a XXI. század magyar terelőkutyájának nevezik, és nem véletlenül. Fiatal fajtáról van szó, melynek tenyésztése körülbelül ötven éve kezdődött. Az első sinkák a Hortobágyon jelentek meg, ahol a pásztorok rackajuh és szürkemarha terelésére használták. Az elmúlt évtizedekben a kiváló képességekkel rendelkező kutya a Nyírségben, Kiskunságban és a Tiszántúlon is elterjedt. Nevének eredetével kapcsolatban úgy tartják, hogy a sinka szót a Hortobágyon a sima helyett használták, amivel a szőrzetére utaltak.

Fotó: MTI/Sóki Tamás

A magyar pásztorok nemzedékről nemzedékre tenyésztették és szelektálták maguknak a saját jellemüknek leginkább megfelelő terelőkutyákat, ezért ezeknek a kutyáknak a fejlődése évtizedek, és nemzedékek óta a nyilvánosságtól távol történt. A pásztorok egymás között cserélgették ezeket a kutyákat, illetve egymás között fedeztetve utódaikat. Annak ellenére, hogy törzskönyv és származási papírok nem kísérték a kutyákat a jól teljesítő egyedeket nagyon is számon tartották, utódaikat olyan szemmel nézték. A szelekció eredményeként létrejött egy homogén, jellemző fajtajegyekkel rendelkező állomány.

Az „igazi” sinka felálló fülű, rövid szőrű, kunkorodó, úgynevezett „badáros” farkú, a hátsó lábán legtöbbször farkaskörömmel, amit a pusztán saskörömnek hívnak. A legtöbb sinka nyelvének közepén megtalálható egy fekete folt is. A lábak erősek, arányosak és masszív csontozatúak, a testük kiemelkedően izmos. Hihetetlenül gyors fajta.

Az országos elterjedés következtében egyre többen ismerik meg, de a sinka megmaradt a terelésnél. A fajta valódi értéke a pásztorok munkásságának eredménye, ugyanakkor az is igaz, hogy nem csak a magyar puszta és a pásztorkultúra formálta a karakterét, hanem a haszonállatok is jelentős szelekcióval bírtak rá. Elsődlegesen a magyar szürke marha szilajsága, ridegsége szelektálta a sinkát, de ezen túlmenően a környezeti tényezők közül az éghajlati viszonyok befolyásoló szerepe is jelentős: a kemény, hideg tél és a forró nyár is hatással van a munkájára.

A lakásban kutyát tartók elfelejthetik ezt a fajtát, mert nem szobakutya. A kertben is csak szigorú, tudatos neveléssel és rendszeres foglalkoztatással tartható, mert tényleg egy munkára született ebről van szó, akit magyar dingónak is neveznek. (A dingó egyébként feltehetően házikutyából visszavadult fajta, mely a kutatók feltételezése szerint valamikor az emberek révén érkezett Ausztráliába, ahol évezredek óta vadon él – a szerk.)

Fotó: MTI/Ujvári Sándor

A hazai kutyafajtáink között legritkábban a sinkával találkozhatunk, és nem véletlenül: az ízig-vérig magyar tenyésztésből “kialakított” ebet egyelőre nem ismerte el önálló fajtaként a kutyákat világszerte osztályozó Nemzetközi Kinológiai Szövetség.  A pásztorok nem is szorgalmazzák az elismerést, mert attól tartanak, hogy a fajta népszerűvé válásával a tenyésztési elvek belső értékeiktől a küllem felé tolódnának, így lassan megszűnne azzá lenni, amire kitalálták a fáradhatatlan, kiváló terelőérzékkel bíró munkakutyát.

A sinka magyarországi állománya becslések szerint alig 1-2 ezer főt számlál, melynek legjelentősebb része a pásztorok hűséges társa.

Kiemelt kép: MTI/Sóki Tamás

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.