A napfény városa ugyanakkor nem csupán a jelen gyönyörűségeivel dicsekedhet. Itt a múlt Európában is páratlan csodái is megmutatják magukat, közülük a napsugaras házak és a szegedi papucs méltán vágynak a Hungarikum címre.
Napsugaras házak
Szeged különleges építészeti emlékei a hazánkban és az öreg kontinensen is egyedülálló napsugaras házak, melyek többsége Alsóvárosban áll, és egy séta közben felejthetetlen látványt kínál a turistáknak.
A város egykori paprikatermesztő családjainak szerény hajlékait évszázados deszkaoromzatok díszítik, melyek a néphit szerint védelmet nyújtottak lakóiknak. Az 1879-ben történt tiszai jeges áradás néhány magasabban fekvő tér és utca kivételével szinte az egész várost leradírozta a térképről, ekkor estek az árvíz áldozatául a földművesek földszintes vályogházai.
Szegedet ezt követően Lechner Lajos tervei alapján építették újjá. Ekkor „húzták fel” újra házaikat a földműves családok is. Így keletkeztek az úgynevezett napsugaras oromzatú házak, melyek Szeged városépítészeti örökségéhez tartoznak.
Az 1880-as évektől több alsóvárosi utcában jelentek meg a mutatós parasztházak. Bálint Sándor néprajztudós szerint bajelhárító amulettként szolgáltak a parasztházak oromzatán a napsugarakat idéző, deszkákból kialakított háromszög-motívumok, melyekről azt gondolták, hogy a járványoktól, tűzvésztől és más csapásoktól védelmezik lakóikat.
A napsugár díszítésű épületek az Alföldre jellemző soros elrendezésű, három vagy négy osztatú, alápincézett lakóházak.
Ma egy korhűen felújított napsugaras házban működik az Alsóvárosi Tájház, ahol a látogatók megtekinthetik a napsugaras házak 20. század derekára jellemző lakóterét a rekonstruált szobabelsővel és az újratervezett régies konyhával. A Nyíl utcában álló parasztházat Rácz József földműves építtette közvetlen a nagy árvíz után 1880-ban, így ez egyike a legrégebbi alsóvárosi lakóházaknak. A városképi jelentőségű népi műemléket 2010-ben alakították hagyományőrző tájházzá.
Napsugaras házakból ma csupán mintegy három tucat van Szegeden. Városképi jelentőségük és néprajzi vonatkozásaik miatt védettséget élveznek, többségük Alsóvárosban található, néhány a felsővárosi utcákban látható.
Szegedi papucs
Ha a Szegeden sétáló, kíváncsiskodó látogató további történelmi utazás részese kíván lenni, mindenképpen érdemes a híres szegedi papucs nyomába erednie.
A szegedi papucs 2004 óta védettséget élvez, 2015-ben pedig bekerült a hungarikumok előszobájába, a Magyar Értéktárba. „A Szegedi papucs készítésének és viselésének élő hagyománya” 2018-ban a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékének része lett.
A szegedi papucs készítése és viselése szorosan összefonódik Szeged város történetével. A lábbeli a 19-20. századi szegedi lakosok egyik legjellemzőbb viselete volt, készítésének módja több évszázados hagyományt őriz. A papucs készítésének felvirágzása a 19. század végére, a 20. század elejére tehető, ekkoriban 50-80 fő között volt a mesterek száma.
A szegedi papucsfajták közül a legrégibb az alacsony sarkú, fekete bársonyfejű, zöld pettyekkel készített „törökpapucs”. A 20. század első felében divat volt, hogy a papucsot a vele együtt viselt ruha selyméből készíttették, ez volt a „selyömpapucs”, a gyöngyökkel, flitterekkel díszített „pillangós papucs” pedig a bálba illett.
Napjainkban már kevesen értenek a hagyományos papucs készítéséhez. Szegeden napjainkban nem készül kézzel varrott papucs, sőt, az egész országban is mindössze néhány műhely működik. A szegedi papucs ma többnyire ajándéktárgy.
2020 februárjában a mai hagyományos és újragondolt papucsokból nyílott kiállítás a szegedi Agórában. Az egy éven keresztül nyitva tartó tárlaton megtekinthetőek a magyarországi és vajdasági papucsos mesterek munkái, Attalai Zita újragondolt papucsai, a 2019-es Mesterségek Ünnepére meghirdetett iparművészeti és népművészeti pályázat alkotásai és az eddig lezajlott papucshímző tanfolyamok, valamint Fetter Marika, a Népművészet mestere hímzései is.
