Ausztria, de lehet, hogy inkább Szlovénia, sőt, van benne egy kis Svájc is.
Tobzódnak a szebbnél szebb országok a Lillafüreden pihenő ember fejében, amikor éppen az impozáns Palotaszálló tornyából bámul bele a Bükk-hegység sűrűjébe és csodálkozik rá a Hámori-tó kéklő szépségére.
A három ország nem véletlenül vetődik fel: a Bükk-hegységben található, nagyjából kétszáz fős városkát (a pontos közigazgatási nevét nehéz eltalálni) ugyanis olyan atmoszféra lengi körül, ami erős összehasonlításokat hoz felszínre.
Több szempontból is különleges és figyelemreméltó az amúgy Miskolchoz tartozó Lillafüred helyzete. Miskolc-Lillafüred a hivatalos elnevezés, és bár tényleg a borsodi megyeközponthoz tartozik közigazgatásilag, a Lillafüred és Miskolc közötti elenyészőnek tűnő 12 km-es távolság valójában két világot választ el egymástól: régi, nagymúltú iparvárost és a patakok szabdalta, csónakázó tavas, függőkertes és zubogó vízeséses vadromantikus üdülőhelyét.
Lilla eredete
Már a név is sokat sejtető. Eleve az a helységnév, amiben egy nő szerepel, rossz már nem lehet. És Lilla valós személy: gróf Bethlen András unokahúgáról, Vay Erzsébetről van szó, akit Lillaként becéztek. Bethlen gróf volt az, aki a 19. század végén eltökélte, hogy a bükki helyszínen kormányüdülőt építtet, mert a környezetet tökéletesen alkalmasnak vélte a főurak a politikai elit pihenésére. Az elképzelést tett követte: 1926-ban kezdődött és 1930-ban fejeződött be a Palotaszálló építése. A bükki domboldalon büszkén magasodó épület nemcsak a neoreneszánsz stílusa miatt lett meghatározó eleme Lillafürednek.
Ahogy a szállóról megjelent Képeslapok a palotából című könyvben szereplő írások is bizonyítják, a “Bethlen-fellegvár” jóval több volt egy szokványos üdülőhelynél. Az autófeljárón a korabeli elit (politikusok, orvosok, ügyvédek, üzletemberek) járművei sorakoztak. Rendeztek itt írótalálkozókat, filmhetet. Itt írta József Attila az Ódát, a Meseautó szerelmesei ide jöttek kirándulni. A világháború ugyan megfosztotta üdülőhely jellegétől (először német, majd orosz katonákat ápoltak az itt kialakított hadikórházban), de a SZOT-üdülések korszaka újra Lillafüredre vonzotta a nagyközönséget, és nem csak az időközben négycsillagosra fejlesztett Palotaszálló miatt.
A Bükk sűrű erdősége, a függőkert, a vízesés, a korábban kovácsműhelyek vízellátását biztosító Hámori-tó, a Szinva-patak hűvössége, barlangok, libegő, kisvasút és pisztrángos – hogy csak néhány példát sorakoztassunk fel a megannyi látnivalóból, amik közül az idelátogatók választhatnak. És nemcsak az “anyaváros”, Miskolc van közel, hanem Bükkszentkereszt, Répáshuta is, de ha nagyobb távolságra is van idő elszakadni, akkor Eger, Szilvásvárad, Tokaj és Aggtelek is csalogató lehet.
Ha Lillafüred mai helyét kellene meghatározni a belföldi turizmusban, akkor talán így lehetne: a városi nyüzsgéstől és a tömegturizmustól elszakadni vágyók mesebeli világa. Bőven több, mint egy városrész: Lillafüred önmagában is megállja a helyét.
