Tatabánya ma Komárom-Esztergom vármegye ipari központja, de gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak – szó szerint: a föld alá. A várost a bányászat hívta életre, és hosszú évtizedeken keresztül a „fekete arany”, azaz a szén határozta meg mindennapjait. A mélyművelésű bányák, a vájatokban dolgozó emberek élete, a közösség összetartása és a tragédiák mind részei ennek a különleges örökségnek.
A kezdetek: a barnaszén felfedezése
Tatabánya bányatörténete az 1890-es években indult, amikor a Gerecse keleti lejtőin barnaszenet találtak. A magyar ipar gyors ütemű fejlődése miatt óriási szükség volt energiahordozókra, így hamar megindult a bányászat szervezett formája. Az első komolyabb bányaüzem 1896-ban kezdte meg működését – ekkortól beszélhetünk igazán Tatabánya születéséről is.
A munka rendkívül kemény és veszélyes volt. A szén kibányászása kézi erővel, kezdetleges eszközökkel történt, a bányák pedig gyakran mélyen a föld alá nyúltak. A dolgozók – köztük sok nő és gyerek – napi 10–12 órát is eltöltöttek a szűk járatokban.
A város, amelyet a bánya épített
Tatabánya különlegessége, hogy ipari központként nem organikusan fejlődött, mint a legtöbb város, hanem a bányák köré szerveződött. A munkások számára épült bányásztelepek, a szocreál városrészek, az egykori bányászkaszinók és munkásszállók mind a bányászat örökségét őrzik. A bányaüzemek államosításával Tatabánya országos jelentőségű szénkitermelő központtá vált. A második világháború után, különösen az ’50-es évek ipari fellendülése idején több ezer ember dolgozott az aknákban.
A bányák sötét oldala: balesetek és tragédiák
A tatabányai bányászat hőskora nem múlt el veszteségek nélkül. A föld alatti munka rendkívül kockázatos volt: omlások, gázkitörések, szénporrobbanások, vízbetörések gyakran követeltek emberéleteket.
Az egyik legsúlyosabb magyarországi bányaszerencsétlenség 1950 végén történt Tatabányán. A XII. aknában előbb sújtólégrobbanás, majd szénporrobbanás rázta meg a föld alatti járatokat – a két detonáció 81 bányász életét követelte.
Tizennégy évvel később, 1964-ben újabb tragédia árnyékolta be a várost. A XV/a aknában a műszakváltás idején felszaporodott metánrobbanás következett be – egy szabálytalanul használt benzinlámpa váltotta ki a sújtólégrobbanást. A balesetben 26 bányász vesztette életét.
Az utolsó nagy bányakatasztrófa 1978-ban történt, ismét a XII-es aknarendszerben, ezúttal a XII/a aknában. A tragédiában 26 bányász halt meg, további 19 fő megsérült.
A tatabányai bányászat 110 éve során összesen 570 bányász vesztette életét különféle balesetekben. Bár a legtöbb katasztrófát nem emberi hanyagság, hanem környezeti tényezők – például metánfelhalmozódás vagy vízbetörés – okozták, a bányák technológiai elmaradottsága, a túlzott termelési nyomás és a munkaerőhiány sokszor súlyosbította a helyzetet.
Az utolsó aknák bezárása
A tatabányai bányászat hanyatlása a ’80-as évek végén kezdődött meg. A szenet egyre kevésbé tartották gazdaságos energiaforrásnak, a mélyművelésű bányák fenntartása drága és veszélyes volt. Az utolsó akna 1987-ben zárt be, ezzel véget ért egy korszak.
A bányabezárások munkahelyek ezreit szüntették meg, és komoly társadalmi megrázkódtatást jelentettek a város számára. Sok bányász volt kénytelen más megélhetés után nézni, és a közösségnek új identitást kellett keresnie.
Emlékek a föld alatt és felett
Bár a bányák bezártak, Tatabánya ma is őrzi múltját. A Tatabányai Bányászati és Ipari Skanzen az egykori XV-ös akna területén működik, ahol látogatók megismerkedhetnek a régi gépekkel, eszközökkel, és akár egy föld alatti vájárjáratot is bejárhatnak. A múzeumban egykori bányászok személyes tárgyai, fényképek és dokumentumok idézik fel a mindennapi életet.
A város különböző pontjain szobrok, emléktáblák és elnevezések őrzik a múltat. A bányásznap, amelyet minden év szeptember első hétvégéjén rendeznek, ma is a közösség egyik legfontosabb ünnepe – ilyenkor újra együtt emlékeznek az egykori bajtársakra. Az ipari emlékek iránt érdeklődőknek érdemes megmászni a Turultól nem messze levő, aknatoronyból készült kilátót és az egykori aknabejáratokat felfedezni.
A bányászati emlékhez el lehet jutni egy 20 és egy 30 kilométeres kerékpárútvonalon is, amelyről meglepő módon, csak az egyes helyszíneken találtunk információt, interneten böngészve nem. Az aknákról néhány tudnivalót is olvashatunk a bejáratoknál. Kerékpártárolók és pihenőhelyek is vannak az aknabejáratoknál, azonban láthatóan régen voltak utoljára gondozva, némelyik aknabejárathoz sűrű, magas gazon, illetve illegális szemétlerakatokon keresztül lehet átgázolni.
Tatabányán járva nem érdemes kihagyni a Szelim-barlangot, a Ranzinger Vince kilátót, a Tulipános házat. Néhány kilométert autózva Tatán a Fényes Tanösvény és a Tatai vár kínál csodás látnivalókat.
