- Fogel Frigyes 1972-ben született Budapesten.
- 9 évesen megnyert egy országos gordonkaversenyt.
- 11 évesen már a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult.
- Szólistaként és zenekari szólamvezetőként szerte a világban adott koncerteket.
- Több nagy múltú kiadó készített vele CD-lemezeket.
- 33 éves korában elhagyta a zenei pályát és megalapította a FogelMedia nevű független audiovizuális műhelyt Spanyolországban.
- Filmjeit – online – világszerte több millió néző látta.
- Jelenleg az Erdélyi-havasokban él.
- Négy nyelven beszél: spanyolul, németül, angolul és magyarul.
Fogel Frigyest életéről – mely a Facebookon nyitott könyv az érdeklődők számára -, a világról és terveiről kérdeztük.
Ha önéletrajzot írna, mivel kezdené a világhoz való viszonyulását, személyes történetét?
A kommunizmusban, amikor Óbudán a Mókus utcai Ének-Zenei Általános Iskolában első osztályos voltam, már akkor idegenkedve néztem ki a környékre az osztályterem ablakán és elmerengtem a távoli jövőn. Már akkor tudtam, hogy szabadnak születtem.
Úgy éreztem, az nem lehet, hogy én minden nap iskolába járjak egy ilyen panel börtönbe, majd utána életem további részében minden nap munkahelyre menjek a vasbeton kockák árnyékában.
Gyerekfejjel valahogy éreztem, hogy ez nem lehet, és magamban nemet mondtam erre a jövőképre.
Ennyire zavarta az Önt körbevevő szűkebb világ?
A szemben levő és borzalmas látványt nyújtó Óbudai lakótelep tömbházai és az iskola udvarán akkoriban folytatott római kori ásatások megérintették érzékeny gyermeki lelkemet.
Utóbbi kapcsán akkoriban sokszor rémalmaim is voltak, persze akkor még nem tudtam mire vélni ezeket. Mai sejtéseim szerint lehet, hogy valamit megérezhettem a szellemi világokból az egykori gladiátorok küzdelmeiből, amik a volt társasházi lakásunkkal szembeni amfiteátrumban és az egész aquinqumi római kori kaszárnyaváros környékén más borzalmakkal együtt történhettek.
Szülei mit szóltak az élet nagy dolgaival foglalkozó kisfiuk gondolataihoz?
Visszagondolva a gyerekkori kibontakozás – no és persze az azt követő időszak éveire – elég annyit mondanom, hogy sokat köszönhetek nekik. Édesanyám óvó, féltő gondoskodása az egyik legnagyobb segítséget jelentette az életemben. Ők a Ceaușescu-rezsim idején Marosvásárhelyről jöttek át Magyarországra – én már itt születtem –, és mindketten zenével is foglalkoztak. Ez azért érdekes, mert zenei pályára „irányításomat” ez alapvetően befolyásolta. Édesanyám fiatal korában zongorázott, aztán más pályára sodorta az élet. Apám – aki a királyi tévé művelődési főszerkesztőségében gyártásvezetőként dolgozott – adta a kezembe a csellót 7 éves koromban.
Úgy tűnik jó döntést hozott édesapja, hiszen innentől kezdve villámgyorsan elkezdődött az Ön karrierje.
Kilenc évesen korkedvezménnyel részt vehettem a Friss Antal országos gordonka versenyen, ahol első helyezést értem el. Utána a Budapesti Zeneakadémiára kerültem, a rendkívüli tehetségek tagozatára, mert akkor úgy hívták ezt.
14 éves koromtól kezdtem el Nyugat-Európába járni. Majdnem minden lehetséges ösztöndíjat megnyertem, de nem voltam elég ügyes ahhoz, hogy a saját karrieremet építsem, hanem csupán mentem előre, nem túl tudatosan.
Fiatal fejjel ugyanakkor rájöttem, hogy unom a szűk csellóirodalom még szűkebb koncert repertoárját. Éreztem, hiába játszom sok kiváló zenésszel és hírességgel sokszor a világ legjobb koncerttermeiben, ez nem az a világ, ami igazán érdekel engem.
Mikor fogalmazódott meg először ez a gondolat?
A húszas éveim környékén ismertem fel, hogy valahol nem a saját életemet élem, hanem az apámét, aki kemény módszerekkel egyengette egy ideig az utamat. Neki nem sikerült jól megtanulni anno csellózni, nem is lett csellista, így rajtam csattant az ostor, sokszor a szó szoros értelmében…
Jobban vonzott viszont a filmezés. Kisgyerekkoromban rengeteg időt töltöttem el a Magyar Televízió épületében, sokat láttam, hallottam tapasztaltam. Szívem mélyén ezért a kamera, a film, a televízió világa érdekelt, nem a cselló. Az álmom mindig is az volt, hogy filmezhessek…
Valahol találkozik a két „foglalkozás”. Az ismert csellista és a filmes is a figyelem középpontjában áll.
Régebben nem tudtam megfogalmazni a különbséget, a miértet és a hogyant. Később azonban rájöttem, hogy csellistaként tulajdonképpen egy burokban éltem, úgy nőttem fel, a kamerával a vállamon viszont eljutottam az élet sűrűjébe, az objektíven keresztül és kérdéseimmel közelebb kerülhettem az emberekhez. Amikor a koncerttermek dobogóin a reflektorok fényében izzadtam, és a közönséget csak fekete sávként érzékeltem ellenfényben, az teljesen más érzés volt, miként az előadások után a viszonylag szűk körrel folytatott csevegés is.
Végül mikor mondta ki, hogy elég volt a csellózásból?
33 évesen Madridban úgy döntöttem, elég volt a zenei showbizniszből, nem vagyok hajlandó tovább a komolyzene prostituálódásához hozzájárulni. Ekkor sikerült egy utómunka-stúdiót létrehozni, és professzionális kamerákba invesztálni, hogy szabadon alkothassak. A FogelMedia nevű vállalkozásommal elkezdtem esküvői videókat forgatni Spanyolországban, amolyan bemelegítő ujjgyakorlatként.
Rövid időn belül úgy döntöttem, olyan “filmeket” fogok készíteni, melyek számomra azért is fontosak, hogy a bennük levő szellemi tartalom másokat is inspirálhasson, úgy, mint engem már korai kamaszkoromban.
Ezekhez a filmekhez megtaláltam a pénzt, később a szükséges mennyiségű pénz is megtalált engem, hogy amit be akarok mutatni az embereknek, például a Vimeo internetes csatornámon, azt megtehessem.
Hogyan látja? Jó döntést hozott?
Az évek során milliók tekintették meg munkáimat mindenféle marketing háttér nélkül. Díjakat persze nem kaptam – nem is vágytam rájuk sosem -, kivéve a korábban a csellózásból adódó versenydíjakat, illetve ösztöndíjakat.
Miért és hogyan került néhány hónapja Erdélybe?
Szeptember elején felhívott egy barátom, meglátogatnám-e, mert hosszúra tervezett külföldi tartózkodásuk idejére keres egy megbízható embert, aki vigyázna a házára, kutyáira és macskáira. Kiutaztam, megnéztem a helyet és igent mondtam.
Erdélyben, itt fenn a havasokban – először az életemben – valóban otthon érzem magam. Ezt az érzést – bár elég sokfelé jártam a világban, most találtam meg igazán. Sajnos Magyarországon – bizonyos értelemben – mindig egyedül éreztem magam, illetve nem tudtam – s bár többször próbáltak magukhoz édesgetni –, nem is akartam a budapesti vezető értelmiséghez társulni.
Miért?
Számomra egy sötét tónusú, eléggé középszerű – tisztelet a kevés kivételnek – és morálisan nem túl inspiráló közeget ismertem meg, mialatt felnőttem a közelükben. A mai napig egy szellemileg fojtogató közegnek érzem a budapesti értelmiséget, akár a baloldali, akár a jobboldali szellemiségűekre gondolok.
Ez nem valamiféle politikai megközelítés, vagy állásfoglalás Öntől?
A politika bármely módon, de egy ember életét sem kerüli el, természetesen így az enyémet sem.
Az utóbbi években többször kerestek a baloldali mainstream médiától, azzal a kijelentésükkel, hogy képes vagyok sok emberhez eljutni a munkáimmal és kellek nekik. Minden alkalommal tekintélyes összegeket és lehetőségeket ajánlottak fel, de mindig nemet mondtam nekik. Véleményem szerint a magyarországi baloldali értelmiségnek igencsak kevés köze volt és van az igazi baloldali értékekhez, kivétel természetesen akad.
Amikor fiatalabb voltam, és a pesti értelmiségi nagyágyúk arról kérdeztek, kiket tisztelek a közszereplők közül, akkor dr. Antall József és Csurka nevének említésekor gyorsan a feledés homályába vesztem a köreikben.
Ugyanakkor gyerekként az MTV stúdióinak vezérlőiben az apám háta mögött hallgattam a Vekerdy-Ranschburg párost a Családi kör adásaiban, és Hankiss Elemért is kedveltem. Ezt pedig a jobboldali érzelmű pesti kollégáim nem tudták elfogadni tőlem.
Ha már a baloldalt említette, nézzük meg a másikat is: milyen a viszonyulása a jobboldali értelmiséghez?
Rossz emlék maradt, ha úgy tetszik örökké fájni fog egy néhány évvel ezelőtti történet. Akkor egy, a felső körökben mozgó jobboldali médiaszemélyiséggel tárgyaltam arról, szívesen segítenék nekik, ezért sokévnyi távollét után hazatérnék külföldről. A válasz az volt, hogy jöjjek, de feltétlen engedelmességet és lojalitást kell tanúsítanom feléjük. Természetesen ezt is elutasítottam.
Ezért is maradtam meg szabad alkotó embernek, és amíg van igény a munkáimra, amíg tudok néhány lelket inspirálni, és esetleg tanítani a magam szerény eszközeivel, addig csinálom.
Térjünk vissza a jelenhez, Erdélyhez. Meddig tervezi itteni életét?
A karácsonyt biztosan itt töltöm, azt viszont nem tudom, meddig leszek itt a havasokban. Lehet, hogy véglegesen letelepedek itt. Ezt még nem látom tisztán, de most nem is ez a legfontosabb.
Ami szerintem lényeges a mostani időkben, hogy őszintén és profi módon inspiráljak embereket, megszólítva őket, beszélgessek velük, így tartva egymásban a lelket. Ez bőséges tennivalót jelent a számomra.
Hogyan telnek a napjai a hegyekben?
A gerendaház „gondnokaként” csend és nyugalom vesz körül. Gyakran meglátogatnak itteni új barátaim, de néhányan Magyarországról is megálltak már itt egy-egy éjszakára, hogy megnézzék, hogy vagyok.
Tényleg! Hogy van?
Köszönöm, nagyon jól. Nemrégiben éppen azon gondolkodtam, hogy amikor ennek a „vírus-hisztinek” vége lesz, akkor a maradék személyes dolgaimat és a csellómat hazahozom külföldről. Lehet, hogy itt Erdélyben néha egy-két közeli kis település templomában egyszer-egyszer eljátszok majd egy Bach szóló szvitet a saját, és remélhetőleg mások és a „fentiek” örömére…
A végén mégiscsak előkerül majd az a cselló?
Meglepett, amikor hirtelen feltört belőlem ez a gondolat. 33 évesen fogadtam meg, hogy többé nem veszek hangszert a kezembe, de 48 éves fejjel már máshogy érzem.
Lehet az égiek dicsőségére, és a földiek örömére is zenélni, hogy a nagy szellemek közül – például Johann Sebastian Bach – műveit megidézhessük, mint egy közvetítő közeg.
Én a kameráimmal is hasonlót teszek. Közvetítek, és megpróbálom tehetségem szerint a legnagyobb alázattal olyan nézhető formába önteni más emberek műveit, munkáit, életét, ami a nézőket és engemet is inspirálhat ebben a megbolydult világban.
Kell ennél több?
