Eddig a Duna-Tisza-közén 2004-ben Kunpeszér közeléből jeleztek egy populciót, majd Soltszentimre és Fülöpszállás között 2013-ban 50-60 tövet észleltek, most azonban előkerült két – igen kis példányszámú újabb: Szatymaz mellett mindössze négy, míg Bugacpusztaháza külterületén öt virágzó hajtást találtak a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai – írta meg a nemzeti park.
A szádorfélék életmódja azért különleges, mert nemzetségének tagjai jellemzően élősködők, azonban többnyire – mint pl. a csormolyák, szemvidítófüvek, kakascímerek –, fél- vagy hemiparaziták, vagyis rendelkeznek klorofillal, fotoszintézist folytatnak, miközben a vizet és a benne oldott ásványi anyagokat a gazdanövénytől veszik fel. Ezzel szemben a szádorok kivétel nélkül obligát paraziták, a vízen és az ásványi sókon kívül a szerves vegyületeket is a gazdanövénytől szerzik. Klorofillt nem tartalmaznak, leveleik visszafejlődtek, színük általában sárgás-barnás, ritkábban lilás-kékes.
A szádorfajoknak hazánkban 23 faja ismert. Meghatározott gazdanövényekhez kötődnek: általában nem egy adott fajhoz, hanem nemzetséghez, vagy egy család fajaihoz.
Természetes élőhelyeken tömegesen nem szoktak megjelenni, szántóföldön azonban, ahol a számukra alkalmas gazdanövény gyökerei tömegesen, mindenhol jelen vannak, gazdasági károkozóként léphetnek fel.
Erre példa a dohányfojtó szádor és a napraforgó szádor. A vajvirágokat ugyanakkor étkezési-, ill. takarmányozási célra is használják, elsősorban Ázsiában. A fiatal növények külsőre is hasonlítanak a spárga hajtásához, ahhoz hasonlóan is fogyasztják.
