Színes, virágos, lenge, praktikus, szinte minden nő ruhatárában jelent volt és 100% műanyag.
Valahogy így lehetne összefoglalni azt a ruhadarabot, amely évtizedeken át a magyar mindennapok egyik legjellegzetesebb viselete volt: az otthonkát.
A „szaladgálati asszony-ruha”
Az otthonka érdekes szó: becéző, mégis tárgyilagos. A kifejezés az „otthon” szóból és kicsinyítőképzőből áll, és már a 19. században is használták. A szépirodalomban is gyakran feltűnt, Gárdonyi Géza, Jókai Mór és Krúdy Gyula műveiben egyaránt találkozunk vele, ahol inkább elegáns, nemes anyagokból készült otthoni felsőruhát jelentett: bársonyból, selyemből vagy finom pamutból varrt darabokat, gyakran díszítéssel és béléssel.
1938-ban egy budapesti áruház még meg is próbálta levédetni az „otthonka” nevet, ami kisebb felháborodást váltott ki a kereskedők körében. A szó végül megmaradt közkincsnek, és a későbbi évtizedekben új jelentéssel telt meg.
A viselet mára leginkább a szocializmus évtizedeivel forrt össze. Parti Nagy Lajos találó kifejezésével „szaladgálati asszony-ruha” lett, az „elnéniesedés” egyik jelképe.
Kötényből modern háziruha
Funkcióját tekintve az otthonka a kötény közeli rokona. A 14. század óta ismert kötény a ruházat védelmét szolgálta, és évszázadokon át a dolgos háziasszony jelképe volt. Az otthonka ezt a szerepet vette át a 20. század közepén, ez már a test nagyobb részét fedte, és önálló viseletként is megállta a helyét.
A ma ismert forma – trapézszabás, ujjatlan kivitel, elölgombolós fazon, nagy zsebek – ideálissá tette arra, hogy az utcai ruha fölé húzzák. Melegben akár önmagában is hordható volt. Színes mintázatán kevésbé látszott a szennyeződés, gyorsan száradt, és nem igényelt vasalást. Zsebeiben elfért a zsebkendő, a kulcs, egy jegyzetfüzet vagy akár egy marék vetőmag is.
A műszálas anyagnak azonban megvoltak a hátrányai is. Bödőcs Tibor ironikus megfogalmazásában az otthonka „az emberi test fóliasátra”: nyáron könnyű volt beleizzadni, a vékony anyag pedig gyakran áttetszett.
A szocialista textilipar sikerterméke
A nejlon otthonka elterjedése szorosan kapcsolódik a szocialista iparpolitikához. Az 1960-as években Magyarországon fellendült a műszálgyártás, és a textilipar célja az olcsó, könnyen kezelhető tömegtermékek előállítása volt. Az otthonka tökéletesen megfelelt ennek az elképzelésnek.
Az áttörést az hozta, amikor a Kőbányai Textilművek az 1968-as Budapesti Őszi Vásáron bemutatta az új műszálas háziruhákat. Hamarosan több hazai gyár is gyártani kezdte a különféle változatokat, a szabásminták pedig újságokban is megjelentek, így sokan maguk varrták meg saját darabjukat.
A viselet nem volt magyar sajátosság: a szocialista blokk számos országában ismerték, sőt Nyugat-Európa egyes részein is felbukkant. Igazi tömegsikerét azonban a kelet-európai hétköznapokban érte el.
A csinos dolgozó nő jelképe
Az otthonka a hetvenes években élte fénykorát. A korabeli sajtó a praktikum és a rendezettség jelképének tekintette: a „dolgozó nő” otthon is legyen csinos és tiszta. A valóságban azonban sok viselője munkaruhaként tekintett rá: főzéshez, takarításhoz ideális volt, vendégfogadáshoz kevésbé.
Az otthoni ruhadarabnak voltak „kimenős” változatai is. Léteztek hétköznapi, kisvirágos darabok és „templomba járós”, ünnepibb otthonkák, gyakran absztrakt mintákkal. A korszak takarékossági szemlélete miatt addig hordták őket, amíg teljesen el nem koptak, szükség esetén többször megfoltozva.
A rendszerváltás után az otthonka lassan kikopott a városi divatból, és inkább a falusi, idősebb generáció viseleteként maradt fenn. Közben nosztalgikus jelentésse is lett: sokak számára a nagyszülők illatát, a gyerekkor biztonságát idézi fel.
Aki egy kicsit nosztalgiázni szeretne, annak ajánljuk a takarékbélyegről, illetve a közértekről szóló cikkeinket, valamint a retró mozaikszavakról és a régi magyar slágerekről szóló kvízünket.
