A Hinkó Tanya minden apró szegletét a saját kezünkkel formálta és alakította ki a Hinkó család. Ami az otthonukban látható, az hosszú hosszú évek munkája, szorgos kezek dícsérete, a család összetartó erejének bizonyítéka.
A Hinkó Tanya egyedülálló hangulatú rendezvénypajta, ahol a természet közelsége és a rusztikus elegancia találkozik. Itt járt a napokban Ádók Zsanett fotográfus, aki ezúttal sem csupán gyönyörű felvételeivel, hanem a tanya és környezetének szavakba öntött méltatásával írta le lélekemelő érzéseit.
„Makó határában, ahol az Ószegedi út már szinte belefárad a porba, és a Tápéi komp felé vezető földek fölött szélesen nyújtózik az ég, ott bújik meg a Hinkó tanya. Úgy, ahogyan a régi alföldi porták szoktak, hatalmas fákkal körülölelve. Félig a napsütésben, körülötte vízszagú levegő, madárhang és az a különös, puha csend, amit csak ott ismer az ember, ahol estefelé már a szél is lassabban jár.
Tavasz van ott most. Az a valódi alföldi tavasz, amikor reggel még harmatos a fű, délutánra pedig meleg porillat ül meg az udvaron. A napfény áttör a lombok között, aranyosan végigsimítja a tóparti nádat, megcsillan a vízen, aztán elakad egy öreg szekér oldalán vagy egy birka gyapján. A fák még nem egészen zöldek, inkább csak ígéretként rezdül rajtuk a lomb, és a levegőben ott kering valami nehezen megfogható nyugalom.
Andiék tizenöt éve rakják egymás mellé ennek a helynek a napjait. Nem egyszerre épült fel, hanem lassan,napról-napra. Egy új fa, egy pad a tó mellé, egy kifeszített hintaágy, egy lefestett kerítésléc, egy délutánnyi munka a nyári melegben. És ettől lett benne minden olyan természetes, kedves és szívetmelengető.
Az ember belép a kapun, lehajol, leveszi a cipőjét, és érzi a talpa alatt a hideg füvet. Valahol kacsa totyog lustán, a birkák komótosan mozognak az árnyékban, a nyuszik nesztelenül lapulnak meg a bokrok tövében. A tópart felől gyerekhang száll át a levegőn; egy horgászbot vékony nádja megrezdül a víz fölött. Távolabb lovak legelnek a napsütötte karámban, a csacsik időnként kiabálva jelzik,hogy itt vannak ők is.
Délutánra a fény egészen megszelídül ott. A nap már nem éget, csak melegen ül a fák tetején, hosszú árnyékokat húz végig a gyepen, és apró porszemeket gyújt fel a levegőben.
Az ember leül egy kerti ágyra, kezében hideg limonádéval, hallgatja a nád halk zizegését, és egyszer csak azt érzi, hogy ez a világ még emlékszik valamire, amit odabent, a városban már régen elfelejtettünk.”




Ádók Zsanett korábban szintén lélekemelő fotókon mutatta be Erdélyt, ahol a köd nem csupán pára, hanem emlék, régi idők lehelete. A fotógráfus felvételein láthattuk azt az alföldi falut is, ahol megfeledkezett magáról az idő kereke.

