Az ifjú fotográfust már bemutattuk a Sokszínű Vidék hasábjain, most a magashegyi kalandokról, az amerikai kiállításáról és a terveiről faggattuk.
Arról meséltél korábban, hogy a Tátra sokkal több egy fotózási helyszínnél. Miért lett olyan különleges világ számodra ez a vidék?
Nagyon vonz a hegység vadregényes tája, a hatalmas sziklafalak, a mély völgyek, a magashegyi rétek és az ott élő állatvilág. Különösen érdekesnek tartom, hogy a természet mennyire más arcát mutatja a különböző évszakokban és időjárási körülmények között. A természetfotózásban nem csupán egy szép állatportrét szeretnék készíteni. Sokkal inkább azt szeretném megmutatni, hogyan élnek ezek az állatok a saját környezetükben, hogyan alkalmazkodnak a hegyvidéki viszonyokhoz, és milyen különleges pillanatok zajlanak a vadonban, amelyeket az ember sokszor csak hosszú megfigyelés után láthat meg. Eddig körülbelül kilenc alkalommal jártam a Tátrában.
Ezek között voltak egynapos kirándulások, többnapos magashegyi túrák és komolyabb expedíciók is. Többször jártam 2000 méter feletti magasságban, különböző évszakokban.
Előfordult, hogy áprilisban még teljesen téli körülmények között másztunk magashegyi hágókon, mínusz 13 fokban aludtam a szabadban, nyáron pedig egyedül is töltöttem éjszakát a hegyen.
A tátrai munkám egyik fontos állomása az Erik Balázs természetfotóssal közös expedíció volt, amely egy készülő természetfilmes projekthez kapcsolódott. Erik több mint harminc éve járja a Tátrát, hatalmas helyismerettel és terepi tapasztalattal rendelkezik.
És itt sikerült lencsevégre kapnod a medvéket.
A célunk az volt, hogy a téli pihenőjükre készülő medvék táplálkozását örökítsük meg a Nyugati-Tátrában, Bystrá környékén, lehetőleg a jellegzetes sziklás környezetben és a reggeli fényekben.
A medvés expedíció három napig és két éjszakáig tartott. A hegyen, közel 2000 méteres magasságban alakítottuk ki a táborhelyünket. A teljes fotós felszerelésünket, a hálózsákokat és az élelmiszert is magunkkal vittük. Száraz élelmiszereket fogyasztottunk, és hegyi vizet használtunk. Az éjszakák rendkívül hidegek voltak. A hátizsákjaink külső borítása is megfagyott, reggelente pedig a fagyos felszereléssel kellett folytatnunk a munkát.
Két éjszakát töltöttünk ilyen körülmények között a hegyen. Fizikailag is komoly kihívás volt az expedíció, különösen a felfelé vezető út. Erik rendkívül gyorsan halad a magashegyi terepen, még nehéz fotós hátizsákkal is, így nekem is komoly erőfeszítést jelentett tartani vele a tempót. A medvével való találkozás nem véletlen volt, hiszen kifejezetten az állatok megfigyelése és fotózása miatt érkeztünk a területre. Amikor felértünk az egyik megfigyelési pontra, a völgy túloldalán megláttunk egy fiatal nőstény medvét. A sziklás területen mozgott, és bogyókat fogyasztott. Nagyon különleges érzés volt.
Korábban már sokat álmodoztam arról, hogy egyszer vadon élő medvét fényképezhetek a Tátrában, és 16 évesen végre sikerült megvalósítanom ezt az álmomat.
Egy magasabb, sziklás pontról figyeltük az állatot, megfelelő távolságból. Erik már korábbról ismerte ezt a fiatal nőstényt, és tudta, hogy a környéken szokott mozogni. Nem közelítettünk hozzá, nem próbáltuk befolyásolni a viselkedését. Számomra alapvető, hogy a természetfotózás során az állatok biztonsága és nyugalma mindig fontosabb legyen, mint maga a kép. Eriknek volt egy nagyon különleges elképzelése: egy olyan fotót szerettünk volna készíteni, amelyen a medve a sziklák között mozog, felmászik egy sziklaperemre, miközben a reggeli fények világítják meg. Ezt a konkrét kompozíciót végül nem sikerült megvalósítani.
Volt egy különleges jelenet is, amit sajnos nem sikerült megörökítened.
Egy alkalommal a medve megcsúszott a sziklákon, és egy bukfencszerű mozdulatot tett. Rendkívül gyorsan történt minden, ráadásul nagy zoomot használtam, ezért nem sikerült megfelelően követnem a mozgását. Lemaradtam egy olyan pillanatról, amelyből egészen különleges kép születhetett volna. Ez az egyik olyan élményem, amely jól megmutatja, hogy a természetfotózásban nem lehet mindent előre megtervezni.
A tátrai képeim közül azonban nem feltétlenül a medvés felvételeim a személyes kedvenceim. Különösen közel áll hozzám egy hajnali fényben készült fotó, amelyen egy zerge éppen ugrás közben látható a sziklás magashegyi környezetben. Azért szeretem ezt a képet, mert egyszerre van jelen benne az állat mozgása, ereje és a Tátra különleges hangulata. Számomra ez sokkal többet jelent egy egyszerű állatfotónál: sikerült egy olyan pillanatot elkapni, amelyben az állat és a környezete szinte tökéletes egységet alkot.
A medvés fotók azért különösen fontosak, mert egy régi álmom megvalósulását jelentik, a zerge ugrásáról készült kép pedig talán leginkább kifejezi azt a látásmódot, amelyet a természetfotózásban képviselni szeretnék.
A Tátrában szerzett tapasztalataim azonban nem merülnek ki ebben az expedícióban. A 17. születésnapom után, az őszi szünetben egy különálló, ötnapos túrán is részt vettem, amely során négy éjszakát töltöttünk a hegyen. Ez még komolyabb kihívást jelentett, és sajnos egy alkalommal rosszul is lettem. Ezek a tapasztalatok megtanítottak arra, hogy a magashegyi fotózás nemcsak a képek elkészítéséről szól, hanem a fizikai felkészültségről, a kitartásról, a megfelelő felszerelésről és az alkalmazkodásról is.
Idén sikerült egy tárlattal az Egyesült Államokban is bemutatkoznod, milyen volt az amerikai kiállítás, és hogyan fogadták a képeidet?
Az Egyesült Államokban, Oregon állam Sandy nevű városában mutathattam be a fotóimat, körülbelül húsz fényképemet állítottuk ki. A szervezésben egy kinti barátom segített, akinek nagyon hálás vagyok a támogatásáért. A képek között több tátrai felvétel is szerepelt, köztük a medvékről készült fotók. A fogadtatás kifejezetten pozitív volt. A látogatók érdeklődtek a képek és az azok mögött álló történetek iránt, és külön öröm számomra, hogy több fotómat is sikerült értékesíteni. A medvés képeimből is vásároltak, ami különösen sokat jelentett nekem, hiszen ezek a felvételek egy nagyon komoly terepi munkának és egy régi álmom megvalósulásának az eredményei.
Magyarországon már több önálló kiállításom is volt, de az amerikai bemutatkozás egészen másfajta tapasztalatot jelentett. Egy új közönség előtt kellett bemutatkoznom, egy másik országban, ahol az emberek korábban nem feltétlenül ismerték a munkásságomat. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy a Magyarországon és a Tátrában készített képeim külföldön is érdeklődést kelthetnek.
A nyár folyamán Pilismaróton, a Partifecske vendéglátóhelyen is rendeztem egy kiállítást, Ahol a vadon lélegzik címmel. Ez szintén fontos állomás volt számomra, hiszen a helyi közönségnek mutathattam be a munkáimat. Az elmúlt időszakban összesen három magyarországi önálló kiállításom volt rövid idő alatt, majd ezt követte az amerikai bemutatkozás. Nagyon szeretném, ha a jövőben további hazai és nemzetközi kiállításokon is bemutathatnám a képeimet.
Nagyon élménygazdag évet zártál, hogyan értékelnéd az esztendőt, milyen szakmai fejlődésen mentél keresztül?
Az elmúlt egy év talán az eddigi legmeghatározóbb időszak volt számomra. Nagyon sok minden történt, és úgy érzem, hogy nemcsak a fotóim minősége, hanem a természetfotózáshoz való hozzáállásom is sokat változott. Nagyjából 2020-ban kezdtem el fényképezni, majd 2025 februárjától fordultam tudatosabban a természet- és vadfotózás felé. Korábban többek között hollókkal, varjakkal és hódokkal foglalkoztam. Ezekhez a projektekhez gyakran hosszú megfigyelésekre volt szükség. Előfordult, hogy akár tíz órát is egyhuzamban kajakban ültem, várva a megfelelő pillanatra.
A természetfotózás egyik legfontosabb része számomra a türelem: az állatokat nem lehet irányítani, ezért meg kell tanulni alkalmazkodni hozzájuk és a környezetükhöz.
Az elmúlt időszakban a National Geographic Magyarország online felületén már körülbelül tizenegy alkalommal jelentek meg velem vagy a munkáimmal kapcsolatos cikkek. Emellett a 24.hu és a Sokszínű Vidék is bemutatta a projektjeimet. Májusban a Tripont Talk beszélgetésén is részt vettem, egy fotómat pedig a David Attenborough 100 pályázathoz kapcsolódóan is kiállították. Nagyon sokat jelentenek számomra ezek a lehetőségek, de közben azt is megtanultam, hogy a médiamegjelenések önmagukban nem helyettesítik a terepi munkát. Szeretnék olyan projekteket létrehozni, amelyek mögött valódi tapasztalat, kutatás, megfigyelés és hosszabb időn át végzett munka áll.
Talán a legfontosabb változás az, hogy egyre tudatosabban gondolkodom hosszabb távú fotós projektekben. Már nemcsak egy-egy különleges felvételt szeretnék készíteni, hanem történeteket elmesélni a képeimen keresztül. Szeretném, ha egy fotósorozatnak lenne íve, mondanivalója és olyan természeti értéke, amely miatt évek múlva is érdemes lesz bemutatni.
Októberben töltötted be a 17. életévedet, így már a továbbtanulás és a pályaválasztás kérdése is egyre aktuálisabb.
Jelenleg még középiskolás vagyok, és a tanulmányaim mellett építem a természetfotós munkásságomat. A hosszú távú célom egyértelmű: hivatásos természetfotósként szeretnék dolgozni, méghozzá magas szakmai színvonalon, nemzetközi környezetben is. Tudom, hogy ehhez még rengeteget kell tanulnom, fejlődnöm és tapasztalatot szereznem, de szeretném már most tudatosan építeni ezt az utat.
A továbbtanulásom pontos irányát még nem döntöttem el. Fontosnak tartom, hogy olyan képzést válasszak, amely később is hasznos lehet számomra, és amely mellett a fotózást is folytathatom. A természetfotózás nem egyszerűen egy hobbi, amelyet néha előveszek, hanem egy olyan terület, amelyben komoly szakmai jövőt látok.
A Tátra továbbra is az egyik legfontosabb helyszín marad számomra. Szeretnék visszatérni Erik Balázzsal, elsősorban zergéket fotózni, és hosszabb távon egy komolyabb, több évre tervezett fotós és filmes projektet is felépíteni a hegység élővilágáról. Érdekelnek a magashegyi állatok, a zergék viselkedése, a ragadozók és az évszakok változásai is. Szeretném egyre alaposabban megismerni ezt a környezetet.
Az Egyesült Államok is szerepel a terveid között?
Igen, az oregoni kiállítás után még inkább megerősödött bennem az elképzelés, hogy a jövőben ott is szeretnék természetfotós projekteken dolgozni. Amerikát az otthonomnak is tekintem, ezért nemcsak kiállítási lehetőségeket látok benne, hanem hosszabb távú szakmai célokat is.
Különösen vonz Alaszka, ahol egészen más léptékű és hangulatú vadon várja a természetfotósokat. Nagy álmom, hogy egyszer ott is dolgozhassak, és olyan nagytestű, vadon élő állatokat fotózhassak természetes környezetükben, amelyekről eddig leginkább csak filmekben és könyvekben találkoztam.
Nem szeretnék azonban elsietni semmit. Először tovább szeretnék fejlődni, újabb expedíciókon részt venni, további kiállításokat szervezni és olyan szakmai kapcsolatokat kialakítani, amelyek hosszú távon is segítik a munkámat. Magyarországot fontos kiindulópontnak tartom, de a jövőmet nem kizárólag itthon képzelem el. Szeretnék nemzetközi szinten is lehetőségeket keresni, és idővel akár az Egyesült Államokban is komoly természetfotós projekteket megvalósítani.
Összességében úgy érzem, hogy az elmúlt időszak nagyon sokat adott nekem. Még csak most töltöttem be a 17. életévemet, de már volt lehetőségem több önálló kiállításon bemutatkozni, külföldön is szerepelni, képeket értékesíteni, komoly magashegyi expedíciókon részt venni és olyan szakemberekkel együtt dolgozni, akiktől rengeteget tanulhatok. A legfontosabb célom, hogy mindezt ne egyszeri eredményként kezeljem, hanem egy hosszú szakmai út kezdeteként.
Szeretnék olyan természetfotókat készíteni, amelyek nemcsak szépek, hanem történetet mesélnek, értéket közvetítenek, és közelebb hozzák az emberekhez a vadon világát.
Nyáron dunai kajakozás közben leste meg a zebegényi hódokat Isaac, ezek pedig 2026 legviccesebb természetfotói.
