Budapesten született 1981-ben, és huszonévesen vágott bele a nagyvilágba. Londonban telepedett le. Méltán elismert fotográfus, képsorozatai lenyűgözőek. Munkája során sokat utazik, a földkerekség számos szegletében megfordult. Legutóbb a Balkánon „kattintgatott”, onnan tért vissza október végén a Ködös Albionba. De ki is valójában Fercsik Mariann, és hogyan jutott el nagyon fiatalon a hírnévig? Erre kerestük a választ, amikor Londonban sikerült telefonon elérni őt.
Londonba vezetett az út
Magyarországon kevesen ismerik munkásságát, miközben a világsajtóban és a világhálón fotóival együtt megannyi információ látott napvilágot Önről. Honnan és hogyan indult az ismertséghez vezető út?
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának kommunikáció – esztétika szakán végeztem, majd 2004-ben egy sikeres művészeti pályázatnak köszönhetően London közelébe, egy kisvárosba kerültem. Ott néhányan létrehoztunk egy kiállítást. Olyan képanyagot dolgoztuk fel, mely komoly szociális problémákkal – családon belüli nemi erőszak, alkoholizmus, zaklatás – szembesülő, 16-20 éves fiatalokat mutatott be. 2005-ben Magyarországon lediplomáztam, majd 2006-tól egyetemi tanulmányaimat művészeti szakon Londonban folytattam. A diplomaszerzés után stúdiót nyitottam Londonban, mely 2013-ig sikeresen működött.
Örökre letette a digitális kamerát
Mennyire meghatározóak pályafutásában, fotós szemmel történő világlátásában a londoni tanulmányok?
Alapvetően. Az amerikai származású, világhírű portréfotós David Montgomery irányításával tanultam. David nagy hatással volt rám. Neki köszönhetem, hogy egyszer, s mindenkorra “letettem” a digitális kamerát. Azóta középformátumú filmre dolgozom, így láttatom a világot. 2007-ben az is világossá vált számomra, hogy a fotózásban a portré – ezen belül a környezeti portré – kategória az, ami leginkább közel áll a lelkemhez. Nem is szeretek stúdióban dolgozni. Kinn szeretek lenni, ahol a természetes fénnyel kell “barátságot kötni”, ügyelve arra, hogy ez a fényviszony a portré előnyére váljon és hangulatot adjon át a megfigyelőnek, azaz nekem.
Nem vált a szavak emberévé
Ez a szellemiség visszaköszön fotóiból, melyek közül a tornabarakonyi képsorozatával került a figyelem középpontjába. Honnan merítette a témát?
Ez volt a diplomamunkám a londoni egyetemen. Magyarország egyik legkisebb lélekszámú települését környezeti és a társadalmi oldalról mutattam be. Szerettem volna látni és láttatni, hogyan él 12 ember a faluban, milyen kapcsolatok alakultak ki közöttük, és miért fogyatkozott meg a falu népessége. E projekt sikere egyértelművé tette, hogy ezen a téren fogok alkotni.
Könnyen megnyíltak a tornabarakonyiak a kérdésözönre és a fotózásra?
Munkámmal együtt jár egyfajta tolakodó kíváncsiság is. Szeretek sokat kérdezni, kíváncsiságommal felderíteni életutakat. Sokan nem szeretnek beszélni magukról, de ha elég időt tölt el velük az ember, akkor megnyílnak és rájönnek: a múltjukról vagy életútjukról beszélni felszabadító élmény lehet.
Ezt azóta is minden alkalommal megtapasztalom, legyek bárhol a világban. Szöveges publikációim egyébként nincsenek. Bár a kommunikáció szakot is elvégeztem, nem váltam a szavak emberévé. Partnerem viszont – aki írói vénával megáldott – folyamatosan jegyzeteli a publikálásra szánt történeteimet.
Nem minden az, aminek látszik
Honnan ered az emberi sorsok, a környezet iránti kíváncsiság?
Az alapvető indíttatás szociális érzékenységemből fakad. Nem szeretem, ha az emberek szenvednek. Ez arra késztet, hogy tegyek értük valamit. Akármit… Valamit, amit lehet, és nemcsak ami megengedett. Persze illúzióim is vannak és voltak is azzal kapcsolatban, mit is lehet tenni egyes emberekért ,egyes szituációkban. Megtapasztaltam: néha sajnos semmit. Több olyan helyen, ahol fotóztam, csalódottan tapasztaltam, nem minden az, aminek látszik. Ez a felismerés sok mindenre megtanított.
Kézi beporzás Kínában
Szociális érzékenysége minden fotósorozatából visszaköszön. Melyek a legemlékezetesebb “projektjei”?
Jártam egy izlandi faluban, ahol az ottani biogazdaságban kéz a kézben Down-szindrómások és önkéntesek dolgoztak. Déván Böjte Csaba testvér árvaházában örökítettem meg ritka pillanatokat. Kelet-Afrikában, Malawiban egy angol karitatív szervezet felkérésére fotóztam olyan asszonyokat, akik szó szerint a semmiből építették fel üzleti karrierjüket. A legmélyebb benyomást a “Kézi beporzás Kínában” című projektem gyakorolta rám.
Hogyan tovább? Mikor látogat haza?
A család és barátok miatt évente néhányszor Magyarországon vagyok, és ilyenkor néhány volt kollégával is találkozom. Legutóbbi, balkáni utunkról – melynek során új ötleteket gyűjtöttünk – társammal nemrégiben tértünk vissza Londonba. Jelenleg szponzorokat keresek két új, dokumentum-történet feldolgozásához és megjelentetéséhez.
