Életmód

A clevelandi regősöknek szívügyük a magyar kultúra őrzése és továbbadása

Kazár. Kis falu a Mátra lábánál megbújva, ahol a népviselet, a néphagyomány őrzése áll a középpontban.

Ahol ma is kinyílik a porták ajtaja, hogy az érdeklődőnek megmutassák a viseletet. Ahol élő a tánc és segítőkész a közösség. Kazáron jár kedves Olvasó, ahol nemrégiben Cleveland -i  regősök, cserkészek, csillogó szemű, kíváncsi és vidám fiatalok vendégeskedtek. Magyarok.

Kazári népviseletben mondta ki a boldogító igent

Amikor egy lány menyasszony lesz, sokat gondolkodik, hogy milyen legyen az esküvője. Főleg a ruhája. A kislányok gyakran álmodoznak habos-babos hófehér ruháról, amivel a fehér lovas herceg elkíséri az oltár elé. Valószínű így van ez a tengeren túl is Amerikában. Az viszont valószínű nem gyakori, hogy egy Pennsylvaniában született fiatal lány Kazári népviseletbe öltözve szeretné kimondani a boldogító igent. S hogy ebből évtizedes kapcsolat lesz és fiatalok százainak ad minőségi útravalót az életre, akkor még senki fejében nem fordult meg.

Pigniczky Eszter a 20 évvel ezelőtti menyasszony ma már 4 gyermekes édesanya és a Cleveland-i Regősök, cserkészek vezetője. Kazáron a kultúrházban beszélgettünk, miközben a csoport táncházat tartott, vagy ha úgy tetszik búcsúestet.

Pigniczky Eszter

Hogyan is volt ez a menyasszonyruhás történet?

Pennsylvaniában születtem és ott mesélte a nagymamám, Nagy Irma, – aki egyébként  Kisterenyei születésű –  hogy 10 éves volt, amikor segített egy kazári menyasszony öltöztetésében és micsoda élmény volt neki. Közben lett férjjelölt Szentkirályi Endre személyében, aki partner volt abban, hogy megvalósítsam az elképzelésem. Réka húgomat küldtem, hogy keressen nekem Kazári viseltet. A helyiekre jellemző, hogy álmából zörgette kitartóan Bozsik Lídiát, aki aztán később katalizátor szerepet töltött be a csoportok kapcsolatában.

Szóval lett viselet, ami akkor 60 éves volt, a húgomat megtanították hogyan kell öltöztetni, aztán mi pedig otthon végigszenvedtük ezt a folyamatot, és lett egy elő viseletes, három napos igazi palóc lagzink Pennsylvaniában.

Aztán folytatódott a kapcsolat, de nem csak a család életében…

Igen, 2001-ben volt az első utunk a cserkész vezető képző szervezettel, akkor jöttünk Kazárra is és 5 év múlva újra. 2015-ben pedig a Nógrád Táncegyüttest láttuk vendégül. 550 másod, harmad generációs magyar gyereknek tanítottak táncot. Katartikus élmény volt. Idén pedig újra itt vagyunk.

Hogyan lehet egy másod, harmad generációs magyar gyerekkel megszerettetni, megértetni a magyar kultúrát?

Egyszer megszeretik, és nem ereszti őket. Önkéntesek tanítanak a magyar iskolában hétfőnként, aztán keddenként mennek a regös csoportba. Fontos, hogy nem tánccsoport, mert itt a magyar hagyományok teljes skáláját felöleljük. A népmeséktől a szokásokon, az ünnepkörön, a dalokon a táncig. Aztán pedig visszük őket. A puhány amerikai gyerekeket fel kell készíteni a valóságra. Voltunk Kárpát-alján. Nem volt víz a fogmosáshoz, egy szobában többen kellett aludjanak, és bizony értek minket atrocitások is, mert magyarul beszéltünk. Most ezzel a csoporttal Dél-vidékre és Kalotaszegre megyünk még a következő napokban. Fontos, hogy lássák a kontrasztot.

Az elszakított területen élőknek pedig fontos, hogy érezzék a helyi cserkészcsapatokon keresztül, hogy az óceán másik oldalán mi velük vagyunk. Lelkiekben, értékrendünkben.

Hogyan látod a csapat helyzetét 20 év múlva?

A gyerekek a városban maradnak, ott járnak egyetemre és lassan, átvehetik a stafétát. Élni fog a csapat, de kisebb lesz. Nem érkeznek új magyarok. Akik jönnek, azoknak pedig sok esetben a hit, a vallás, a szabályrendszerek, szóval az értékrendünk nem vállalható. Pedig ez a támpont az életben mindig megmarad.

Mivel foglalkozol, amikor nem ezt teszed?

Az egész életemet erre tettem föl. Anyuka vagyok, négy gyerekkel és ezen kívül a Külföldi Magyar Cserkészszövetség Vezetőképző Vezető tisztje.

Milyen nyelven álmodsz?

Magyarul és színesben. Ehhez azért hozzátartozik, hogy 2004 és 2005-ben egy évet Magyarországon éltünk. A férjem, aki némettanár, egy német nyelvű óvodának volt az igazgatója. Az volt a célunk, hogy Keve és Bendegúz meg tanuljon magyarul írni és olvasni hibátlanul. Vajk még ovis volt, Enese pedig baba. Sajnos a kicsik életéből ez kimaradt, és ezt nagyon sajnálom. Azért ebben az évben rám nehezedett a magyar valóság.

A tanári fizetésből 4 kisgyerekkel éhen haltunk volna, ha édesanyám nem támogat kintről.

Nem volt könnyű. Az viszont biztos, hogy a gyermekvilág remek Magyarországon. A gimnázium előtt Magyarország rengeteget nyújt a gyerekeknek.

Külső szemlélőként milyen tanácsot adnál az itt élőknek?

Nagyon fontos, hogy nem az „állambácsin” múlik, hogy hogyan éled az életed. Azt mindenki magának teszi rendbe. A szomszédokat, a közösséget kell összekovácsolni. Vannak megoldások, csak kreatívan kell gondolkodni.

Abba kell hagyni a „nem lehet” kezdetű mondatokat. Össze kell fogni és meg kell keresni a megoldásokat.

Amikor azt mondják, hogy „itt nincs mit csinálni” visszakérdezek. Mit teszel azért, hogy legyen mit tenni? Mi tart vissza, hogy szervezz valamit? A kiskapukat mindenütt meg lehet találni. Nincs hivatkozás senkire. Önmagunk kell megteremteni a saját környezetünket. Mert más nem fogja.

Szélpál Zsófia a csoport egyik vetője az élő faluközösséget emelte ki, amikor beszélgettünk.

Rengeteget beszélgettünk a faluban a fiatalokkal. Jó volt Rebi nénivel a falu mindentudójával együtt lenni, tanulni tőle. Jó volt, együtt lenni újra Szabó Jánossal a Nógrád Táncegyüttes művészeti vezetőjével, aki a kiválóan összetartja a csoportot és a gyerekek is imádják.

Tábor Mátyás pedig a programok nagyszerűségéről beszélt. Kiemelte, hogy mennyire jó ismét megtapasztalni a magyar hagyományokat, megnézni a már ismerőssé vált tájakat. Mindezt hibátlan irodalmi magyarsággal, akcentus nélkül, Kodály Zoltán évfordulós pólóban.

Hallgattam és néztem a fiatalokat. Nem az amerikai gondolkodásmód, nem a magyar mentalitás, hanem a józan ész diadala mutatta meg magát. Megélni a szokásokat, tudni több százezer kilométer távolságból is, hogy hol vannak a gyökerek. Ahhoz igazodni. Ebből erőt merítve pedig nem mástól, hanem önmagunktól várni a segítséget. Összefogva, közösen egymásért. Ezt lehetett megtanulni ezektől a csillogó szemű fiataloktól.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Sokszínű vidék Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.