Régi népi gyógyítók és csontkovácsok nyomában

A Falusi és Agroturizmus Országos Szövetségének „Erőt adó gyógyító falvaink” című kiadványában dr. Babulka Péter gyógynövény- és népi növényismeret kutató értekezését tették közzé, melyben sok érdekesség olvasható a hagyományos, régi paraszti-falusi gyógyításról. Az alábbiakban érdemes megismerkedni eleink néhány praktikájával.

„Bugát Pál (1793–1865) orvos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja 1838-ban az általa alapított Orvosi Tárban az alábbi gondolataival biztatta arra az orvosokat, hogy ismerkedjenek a falusi emberek által használt népi gyógymódokkal:

Hazánkban a’ nép kezei közt, mint házi szerek, számtalan orvosságok forognak; mellyeket a’ maga vidékén minden orvosnak nem megvetni, hanem szemmel tartani, sőt illendőleg méltánylani kellene… Az orvos a’ köznép közt sok értelmes öregre talál, ezekkel társalkodni, nemcsak éldeletes, hanem tanulságos is…

Száztíz évvel később egy másik orvos (és etnográfus), Vajkai Aurél (1903–1987) egy tanulmányban összegezte a népi orvoslás kutatásában 1945-ig elért eredményeket. Azóta számos néprajzkutató, orvos, gyógyszerész, botanikus és más tudományterületet képviselő kutató gyűjtő munkájának köszönhetően sikerült sokat megtudnunk arról, hogy melyek voltak azok a „racionális” (természettudományos kísérletekkel is jól igazolható) és „ir racionális” (hiedelmeken alapuló, szertartásos vagy mágikus) eljárások, melyekkel népi gyógyítóink a falusi emberek és állataik betegségeit gyógyították.

Gyógyfüves gyógyítás

Az előbbiekhez tartozó gyógymódok közül a legismertebbnek a gyógyfüves gyógyítás tekinthető, mely alatt gyógyteák, gyógynövényes borok és pálinkák, gyógyfüves olajok és kenőcsök, gyógyfüves mézek és gyógynövényes fürdők használata értendő. A további figyelmet érdemlő „racionális” gyógymódok közül a masszírozás és helyretevés, a nadályozás (piócával végzett vérszívatás), a köpölyözés és érvágás, valamint a méhszúrások alkalmazása említhető. Az utóbbiak közé például a füstölés, a mágikus céllal végzett fürdés és fürdetés, a ráolvasás, az öntés (viasz és ólom), a szenesvíz-készítés, valamint a különféle analógiás gyógymódok (szín- vagy alakanalógián alapuló) tartoznak.

Egy falu, egy értő ember

Néhány évtizeddel ezelőtt szinte minden falunak volt kenéshez, masszírozáshoz és a csontok, ízületek helyretevéséhez értő embere, akiket szükség esetén az ország távolabbi pontjairól is felkerestek a gyógyulni vágyók. A masszírozáshoz, bedörzsöléshez gyakran használtak különféle alkohollal készült növényi kivonatokat, illetve aprított növényekből és állati zsiradékokból készített kenőcsöket, amelyekkel a masszírozási technikák hatékonyságát tudták növelni. E gyógymódok egy részét a modern orvoslásban is alkalmazzák, és gyakran találkozhatunk velük a természetgyógyászati kezelések során is.

Vérszívatás piócával

A piócával való vérszívatás hazai alkalmazásáról a 13. század elejétől vannak adataink. A pióca feladata a bajt okozó „rossz vér”, „tört vér”, „fekete vér”, vagy „sárvíz” eltávolítása volt. Az utóbbi években több tudományos közleményben is beszámoltak a pióca és a pióca orális szekrétumában található hirudin terápiás alkalmazásának lehetőségeiről. A magyar paraszti köpölyözésről és érvágásról Bencze József jelentetett meg egy tanulmányt 1960-ban, melyben a köpölyözés szó eredetéről, történetéről ad áttekintést. A közlemény külön értéke, hogy az utolsó, kezdetleges és ősi módon dolgozó paraszti köpölyöző hely működéséről és az akkoriban végzett köpölyözési technikáról – scarifikáló eszköz és tehénszarvak együttes alkalmazásáról – ad számot.

Méhszúrás reumára

A méhszúrásokat reumás bántalmak (például váll és térdfájdalmak) kezelésére használták. A méhszúrások számát a fájdalom nagyságától és a méhméregre való érzékenységtől tették függővé. A méhméreg jelenleg külsőleg alkalmazható gyógyhatású készítmények hatóanyagaként kerül felhasználásra mozgásszervi fájdalmak csillapítására.

A gyógynövények fontossága

A magyar népi gyógyítók, parasztorvosok és füvesemberek vagy asszonyok által használt gyógy- és tápláléknövények számbavételét és elemzését célul tűző vizsgálatok eredménye azt mutatja, hogy a magyar (Kárpát-medencei) népi orvoslásban az utóbbi másfél száz esztendőben felhasznált vadon élő és termesztett gyógynövényfajok száma eléri a nyolcszázat. Kiderül továbbá, hogy az egy-egy területen (például sebek és emésztőrendszeri betegségek kezelésében, vagy az állatok betegségeinek gyógyításában) felhasznált növények száma meghaladhatja a százötven-kétszázat, és más területeken is megközelíti a százat.

Különösen érdekes, hogy a népi orvoslási és népi növényismereti gyűjtésekben lejegyzett növények között legalább 130 olyan faj van, amelyet elsősorban gyümölcsként, zöldségként, fűszerként vagy ínségeledelként fogyasztottak vagy fogyasztanak ma is, de e növények közt megtalálhatjuk a legfontosabb gabonáinkat (búza, árpa, rozs, zab, köles, kukorica stb.) vagy az olajos magvú növényeinket (napraforgó, len) is.

Az említett 130 faj közül mintegy százat a mindennapi falusi gyógyítói gyakorlatban is felhasználtak, az ember- és az állatorvoslásban egyaránt. Sok tápláléknövényünk (például fokhagyma, vöröshagyma, burgonya, paradicsom, paprika, kukorica) népgyógyászati alkalmazása a mai napig fennmaradt, és többük eredményes terápiás alkalmazását a tudományos vizsgálatok is megerősítették. Ma több forgalomban lévő gyógyhatású készítményünk tartalmaz például fokhagymát, vöröshagymát, csípős paprikát, fekete retket és egyéb tápláléknövényt, vagy annak hatóanyagait.

Szerző: dr. Babulka Péter gyógynövény- és népi növényismeret kutató, Tárnics Bt.