Újságíró, aki huszonévesen vette a hátizsákját, és világgá ment. Nem félt a kihívásoktól, elszántságának, céltudatosságának köszönhetően elképesztően izgalmas és érdekes kalandokat élt ált. Járt Afrika, Ázsia és Latin-Amerika több országában, s bár most budapesti fotókiállítására készül, a kalandozásnak aligha szakadt vége.
Beszélgetőpartnerem Balogh Boglárka szabadúszó újságíró, író, világjáró, s ahogyan a beszélgetés végén az olvasó számára is kiderül: egy boldog ember.
„Honnan jött”, és – bár hölgytől nem illik ilyet kérdezni – hány éves?
Nyíregyházi születésű vagyok, 2016 augusztusában töltöttem be a 35. életévemet.
Hogyan lesz valaki világutazó?
Az ELTE jogi karán végeztem tanulmányaimat, amit adminisztrációs okokból, államvizsga előtt nem fejezhettem be. Bár tudatosan soha nem terveztem a világjárást, de a hat egyetemen töltött év megerősítette bennem az elhatározást, hogy olyan nemzetközi jogász legyek, aki az iroda helyett kinn a terepen dolgozik. Persze akkor még álmomban sem gondoltam, hogy ez majd az újságírással és utazással valósul meg.
Mikor kezdte a kalandozást?
2007-ben Angliában vállaltam munkát és tanultam az angol nyelvet. A kezdetek – mint mindenki másnak, aki nem beszéli tökéletesen a nyelvet – nehezek voltak: hús- és csapágy gyártól kezdve a szépségiparon majd állatkerten át sok munkahelyen megfordultam.
Hol állapodott meg?
Egy olasz étterembe kerültem, ahol mosogatással kezdtem, majd később – három éven keresztül – én voltam a főséf. A küzdelmes hétköznapokért ma is hálás vagyok, hisz sokat tanultam a tapasztalataimból. Ha külföldön kell helytállnia az embernek – mindegy, hogy Angliáról vagy Afrikáról van szó – előbb utóbb levetkőzi az előítéleteit, megtanul keményen dolgozni, küzdeni az álmaiért, megértőbb lesz mások problémáival szemben, kinyílik a szeme a világra és alázatot tanul. Ezek elengedhetetlen tulajdonságok az utazáshoz is.
Anglia után a nagy világutazás következett. Blogjában olvastam, hogy belekeveredett az indiai becsületgyilkosságok elleni harcba, részt vett egy borneói majommentési expedíción, szemtanúja volt a szent Gangesz partján a hindu hívők halottégetési szokásainak, járt a váránaszi lepratelepen, Costa Rica-i bőgőmajom-menhelyen, megnézte a kihalófélben lévő lamantinokat Belize-ben és ugye 4 hónap követezett Afrikában. Ez első olvasatra sem kevés.
Első nagyobb utam Kenyába vezetett 2010-ben, ahol önkéntesként segítettem 2 hónapig egy árvaházban, majd eljutottam a 400 ezer szomáliait számláló Dadaab-i menekülttáborokba, Ruandába és Tanzániába is. Az ezt követő évben újra Angliában dolgoztam az olasz étteremben, majd 6 hónapot ismét utaztam, akkor Ázsiában. Ekkor jártam először Indiában lepratelepen, a Thaiföldön élő burmai hosszú nyakú nőknél, vietnami AIDS-es árváknál, és különféle állatvédő szervezeteknél. Ez így ment 5 évig. Mindeközben riportokat és útleírásokat készítettem, rengeteget fényképeztem, amit egy idő után országos lapok és magazinoknak vettek át. Így lettem jogász helyett szabadúszó újságíró.
2016-ban pedig a már említett blogjával jelentkezett.
A National Geographic Magyarország online-nal másfél éve dolgozom együtt. Idén januártól májusig tartó 4 hónapos afrikai utam alatt az ő felkérésükre vezettem heti két alkalommal jelentkező blogot törzsekről, orvvadászokról, ipari oroszlántenyésztésről, állatvédelemről, kultúráról.
Megfér egymás mellett az önkéntesség és kalandozás?
Kezdetben az utazásaim valóban önkéntes munkáról szóltak, de később rájöttem, hogy engem nem csak az úgynevezett humanitárius turizmus vonz, hanem ettől sokkal több: magát a világot akarom látni. Én nem azok közé az utazók közé tartozom, akik keresnek valamit a kalandozásban, menekülnek egy vélt vagy valós kudarc elől, vagy elindulva egy úton önmagukat szeretnék megtalálni. Én akaratlanul is rengeteget változtam. Engem a mai napig a tanulás hajt, a világ és a benne élők iránt érzett kíváncsiság, az hogy a saját szememmel lássam, hogy Földünk más területein hogyan zajlanak az unalmasnak nevezett mindennapok.
Igényel valamilyen felkészülést az ilyen kíváncsiság?
Mivel az írásból és fotózásból kifolyólag fontos az, hogy miről tudok érdekes anyagot gyűjteni, tudatosan kutatni kezdek az adott földrészen a témák után. Mikor például Bélizébe utaztam, már előre felvettem a kapcsolatot a lamantin mentőcsapattal. A szervezet képviselői a megbeszéltek szerint arra készen vártak rám Sarteneja szigetén, hogy egy egész napon át bemutassák és elmagyarázzák munkájukat, azt, miként engedik vissza a békés, ám kihalófélben lévő tengeri teheneket az eredeti élőhelyükre.
Hogyan készítette elő az idei afrikai kalandot?
Nagyon fontos volt megbízható helyi vezetőket keresnem, hogy egy-egy törzshöz eljuthassak. Így már 2015 szeptemberében szervezni kezdtem a januári indulást, mert sokszor csak egy-egy véletlenen múlik, hogy éppen mikor és hová érkezem, kikkel találkozom. A térképemet csak nagyjából rajzolom meg, és hagyom, hogy az adott szituáció befolyásolja majd a végleges útirányt. Így jutottam el az ugandai hegyi gorillákhoz, a rituális gyilkosságok elől menekülő albínókhoz, vagy éppen az észak-ugandai heg tetovált törzsekhez is.
Kalandozásai közben a világ más táján is jött magától Ön által említett „adott szituáció”?
Igen. Véletlennek köszönhetem például az egyik legkülönlegesebb és talán legmegindítóbb élményemet is, ami a mexikói öböl partjainál történt tavaly kétezer vad delfinnel úszhattam együtt. Jó órája hajóztunk már a tengeren, amikor hirtelen észrevettük a vonuló rajt. Ameddig a szem ellátott ficánkoló delfineket láttunk, de nem csak a felszínen. A halászhajóról beugrottam közéjük a több tíz méter mély tengerbe, az alattam illetve körülöttem játszó, sípoló, engem kíváncsian figyelő delfinek pedig percekig követtek.
Engem az ehhez hasonló élmények tényleg boldoggá tesznek. Egy-egy kalandozás alkalmával olyan impulzusok érnek, amikből aztán hosszú ideig táplálkozom. Hálás vagyok, hogy van szerencsém látni az elképesztő tájakat, állatokat, és mindezek mellett hétköznapi hősöket ismerhetek meg, és hogy erről tudásomhoz mérten beszámolhatok az érdeklődő olvasóimnak.
Melyik volt időtartamában a leghosszabb utazása?
Ha összeszámolom az adott országban töltött hónapokat, akkor Indiában majdnem egy évet töltöttem eddig. De a leghosszabb, összefüggő utazásom a fél éves, több országon átívelő dél-ázsiai kaland volt.
Volt-e életveszélyben valamikor?
Szerencsére sosem, de ügyelek rá, hogy sötétedés után, ha nem muszáj, már ne tartózkodjam az utcán. A túl elhagyatott helyek mellett a túlzsúfoltak is veszélyesek lehetnek, mert a tömeg kiszámíthatatlan. Voltam már szemtanúja felbőszült indiai férfiaknak és nőknek, amikor nem sokon múlott, hogy meglincseljék a tuktuk ittas vezetőjét, aki elütött egy fiatal, terhes anyát.
Mindig magányosan utazott, vagy volt kísérője?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már hat éve van, aki fogja a kezem.
Miből finanszírozza az utazásokat?
Amíg Angliában éltem és dolgoztam, másfél havi fizetésemből fél évig megéltem akár Ázsia, akár Afrika vagy Közép-Amerika bármelyik országában. Hatalmas tévhit az, hogy az utazás vagyonokba kerül. A harmadik világ országaiban a repülőjegy kifizetése után – ha ügyesen gazdálkodik az ember, olcsó helyeken száll meg, a helyiek ételét fogyasztja, luxusra nem költ, akkor – hónapokig pár tíz ezer forintból elél. Amit más havonta ruhára, szórakozásra, piperére költött, én azt inkább összegyűjtöttem. Ma már egy saját kis online üzletet vezetünk a párommal, másrészt pedig a magazinokban megjelenő riportjaim és képeim, illetve a könyvem is fedezetet nyújtanak a világlátáshoz.
Igen, a könyvei. Mikről szólnak az emlékei?
Az első könyvemet „A belém fagyott tenger” címmel 24 éves koromban írtam a Böjte Csaba atya dévai árvaházában töltött egy hónapomról, ahol önkéntes nevelőként dolgoztam. Az egyik kislánnyal annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A napló stílusú regény róla, és a kettőnk barátságáról szól. A második, a Libri kiadó gondozásában megjelent Love Commando című, az indiai becsületbeli gyilkosságokról szóló hiteles dokumentumregény.
Mi valójában a Love Commando?
Egy Delhi központú aktivista szervezet, melynek tagjai a szülők bosszúja elől menekülő szerelmespárokat menekítik és bújtatják az általuk működtetett rejtekhelyen. Őket interjúkészítés céljából 2012 januárjában kerestem fel. A rövid találkozás helyett 3 hónapra ott ragadtam, és részt vettem a szervezet munkájában. A könyv főszereplői Azad és Netu. Miután a lányt a családja hazacsábította, és házi őrizetben tartja, róla semmit nem tudok. Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot viszont lépésről lépésre évekig végigkísértem. Vele a mai napig tartjuk a kapcsolatot, két évvel ezelőtt újra találkoztunk.
Most Angliában tartózkodik. Meddig? Mi a következő nagy úti cél?
Így van, jelenleg Angliában tartózkodom, de már nem sokáig. Nagy úti cél helyett most egy sokkal izgalmasabb dologra készülök. Az a megtiszteltetés ér, hogy az Afrikában készített képeimnek egy részét a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti tárlatában mutathatom be 2016. október 19. és november 13. között „Mintákban a világ” címmel. Ez egy rendhagyó fotókiállítás lesz, ősi hegtetoválásról, az afrikai természeti népeknél ma is élő hagyományos vadászatról, a fájdalmas felnőtté avatási szertartásokról. A tárlathoz különböző programok is kapcsolódnak majd, többek között íjkészítő mesterektől is leshetünk el technikákat. Mondanom sem kell, hogy mindenkit nagy szeretettel várunk!
Végezetül nem hagyhatom ki a kérdést: miként vélekedik családja az Ön finoman fogalmazva sem szokványos életmódjáról, és mit vall minderről Ön?
Csalásom tagjai kezdetben természetesen nagyon aggódtak értem, de mindig mindenben támogattak. A szüleim értékekre nevelték a nővéremet és engem is. Arra, hogy a világjárás ellenére kötődjek a gyökereimhez, szeressem és tiszteljem az arra érdemeseket, az állatokat és a természetet. Én is ezt szeretném majd továbbadni a gyermekeimnek. S hogy mit gondolok én? Nekem az élet fontos dolgai soha nem azok voltak, amiket általában annak tartunk: a pénz, a haladás, a siker. Az érzések és a hangulatok számítanak, melyek utunk során a látásmódunkat színezik, így ezen keresztül a világot is, melyben élünk. Én ezt tanultam meg az évek folyamán.
Köszönjük a beszélgetést! További jó kalandokat kívánunk, Boglárka!
A fotókért köszönet Balogh Boglárkának, akinek Facebook-oldalán további érdekességeket is találsz.
