Balogh Boglárka világutazó-újságíró ebben az esztendőben több hónapon keresztül ismerkedett Afrikával, s természetesen írásban és képben is megörökítette élményeit. A világutazó fotóiból „Mintákban a világ” címmel nyílik kiállítás 2016. október 19-én a Magyar Nemzeti Múzeumban, de részleteket és érdekességeket Facebook-oldalán mindig lehet találni.
Az alábbi élménybeszámoló rövidített változata Balogh Boglárka afrikai szafari túrájának.
„Mély álmomból hatalmas csörömpölésre riadok. Kinyitom a szememet, egy pillanat töredékéig azt sem tudom, hol vagyok, de azonnal felülök a matracomon. A Krüger Nemzeti Park kempingjében egyedül a mi sátrunk meg autónk áll a fákkal és bokrokkal körbevett tisztáson.
Megjött az elefánt
Az egyik fiatal fa iszonyatos roppanással derékba szakad, vastag gallyak reccsennek, és tompán puffannak a talajon. Puha léptekkel valami közeleg a sátor felé, de aztán mintha meggondolná magát, egy pillanatra megáll. Minden elcsendesedik, semmi nem utal arra, hogy tomboló látogatónk lenne, de én tudom, hogy valami kint van a sötétben. És akkor a jól ismert hangot meghallom: levelek zizegnek, egy ág megreccsen, és ropogni kezd a fogak alatt.
Életemben ekkora elefántot még nem láttam, főleg nem szó szerint testközelből, bár a félhold bevilágítja a tisztást, és a kempinghez tartozó nyitott konyha lámpái is égnek, szívem olyan hevesen ver, hogy hallom a dobolást a fülemben. Mindketten tudjuk, hogy a lehető leggyorsabban ki kell másznunk a sátorból, mielőtt a bika rálép, vagy átgázol rajta, mint ahogy azt a kerítéssel tette.
Talán furcsán hangzik, de a szavannán az ember az elefánttól kell, hogy a legjobban tartson, és nemcsak azért, mert ez a legnagyobb vad, hanem azért is, mert a legokosabb.
Jobb félni, mint megijedni
Egy jó félórát ácsorgunk a szabad ég alatt a csillagok gyűrűjében hol az autónkhoz húzódva, hol abban ülve, arra várunk, hogy a bika végre valahára a kemping másik végében legeljen. Mikor megelégeli a megszokott ízeket, és új fa után néz, sátrunkat úgy ahogy van felkapjuk, és beköltözünk a nyitott konyhába, elbarikádozva magunkat az asztalokkal és a székekkel.
Alig van még reggel hat óra, de a nap már vörösen világítja meg a szavanna lapos tetejű fáit, amikor Boris, a túravezetőnk felvesz minket a tábor előtt nyitott oldalú szafari kocsijába. Ahogy mondja, a leghasznosabb órák a vadlesre a kora reggeliek, és a késő délutániak, így alighogy kinyit a nemzeti park Numbi bejáratának ajtaja, elsőként hajtunk a lebetonozott útra.
Oroszlánok, páviánok, zsiráfok
Nagyon messziről, vadászatból hazatérő oroszlán tompa morgása hallatszik, zsiráfok motoznak a bozótban, elefántok vonulnak valahol benn a fák közt: az afrikai kora reggelek megszokott hangjai vesznek körbe. Ráhajtunk az egyik földútra, bejárjuk a nagy rétséget, kacskaringózunk a sziklák közt, de a szerencse nincs velünk, az első három órában néhány antilopot, madarat és a civakodó páviánokat kivéve egyetlen komoly vaddal sem találkozunk.
Orrszarvú, gazella
Ám egyszer csak, mint valami szürke sziklatömb, megáll előttünk egy hatalmas nőstény orrszarvú, szarva legalább kétszerese a megszokottnak. Csak bámul, mi pedig megyünk tovább.
Gazellák tűnnek fel a láthatáron, kicsinek és fehérnek látszanak a sárgás fényben, majd messzebb egy csapat zebra is kibontakozik a zöld bozót előtt. Lesétálnak a meredeken, és óvatosan körbepillantva a tóhoz ügetnek. Isznak.
Előbújnak a hiénák
Felkapaszkodunk egy kis emelkedőn a bokrok között folytatjuk utunkat tovább. A bozót itt olyan sűrűre nőtt, hogy a semmit nem látni, mi lakik közte. Óvatosan kerülgetjük a varacskos disznók odúit, mikor túravezetőnk hirtelen a fékre lép.
Hiénák – fordul felénk izgatottan. Akkor veszem csak észre a tőlünk alig másfél méterre fekvő, terebélyes fa árnyéka alatt pihenő ragadozók kupacát. Bár rengeteg hiedelem övezi őket, nem csak rendkívül kíváncsiak, de intelligensek is, például különböző testhelyzeteket használnak a többiekkel való kommunikáció során, és igen kiterjedt a hangképző képességük is. A morgás, nyögések, a hörgés, üvöltés ugyanúgy a repertoárjukba tartozik, mint a sokak által oly jól ismert mániákus kacagás.
Az élet forrásai
Majdnem tíz órát töltünk a parkban a vadakra lesve, de képtelen vagyok megunni. A naplemente most a zsiráfokat vonja fénybe, és én újra és újra visszamennék, fel-alá kocsikáznék a földes úton, a hol száraz, hol dús dombokon át, mert kimondhatatlan erő van abban, amikor az ember és állat korlátok, félelem és bizalmatlanság nélkül képes egymás közelében lenni a természetben.
Ilyenkor a túlcivilizált ember úgy érzi végre, hogy hazaérkezett, és a vadság szükségesség, mert a parkok, a rezervátumok, a folyók nem csak a benne élő állatoknak és növényeknek, hanem az ő életének forrásai is.”
Fotók: Balogh Boglárka
