Amire mindannyian emlékszünk: idézetek a Kincskereső kisködmönből

Móra Ferenc talán legismertebb, önéletrajzi ihletésű ifjúsági műve a Kincskereső kisködmön. A kis Gergőt édesapja, a szegény szűcs végtelen szeretettel és bölcsességgel neveli. Saját bőrén, tapasztalatok árán gyarapodik a kisfiú világról való ismerete, s ez mélyebb nyomokat hagy benne, mintha csak a szülői intelmeket hallgatná.
Kapcsolódó cikkek

Nos, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Jano bácsinak? No, adok neked egy körte-muzsikát.

Szép volt az a körte-muzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Jano bácsinak, hogy van már nekem körte-muzsikám otthon.

– Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körte-muzsika ám, mint a többi – motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körte-muzsika sípján. – Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni?

Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával az az ezermester tót, de egészen úgy tilliózott, mint a sárgarigó.

Fotó: youtube.com

                                                                                xxxx

Egy hét múlva kutya bajom se volt már, legfeljebb az adott gondot szülémnek, hogy az étvágyammal nem lehetett bírni. Mindig azon vallattam, hogy mi lesz az ebéd, mi lesz a vacsora.

Erre a kérdésre minálunk rendesen ez szokott lenni a felelet:

– Háromféle: kenyér, haja, béle.

Most azonban a meggyógyulásom örömére nagy lakodalmat csapott a szülém. Annyi volt ott a drága étel, hogy majd lehúzta a malomkő asztalt. Volt kertészpecsenye – ezen a néven a sült tököt tiszteltük. Volt bundás gombóc, ami alatt hajába főtt krumplit kell érteni, és volt vadribizli, az is nagyon jó étel annak, aki szereti.

                                                                                xxxx

– Azt a kincset neked kell megkeresni, Gergő! Hej, szegény világ, vetett ágy, akkor lesz ám csak jó világ a malomházban! A kincs felén árpacukrot veszünk, azt szopogatjuk egész nap. A másik felén meg csináltatunk egy létrát a Bojóka áccsal, azt nekitámasztjuk a Tejútnak, és azon le s föl sétálgatunk az égbe. Hol a Marika jön le mihozzánk, hol mink megyünk fel őhozzájuk. Olyankor én mindig ünneplő ruhában leszek, és olyan új kalapom lesz, amelyiknek a pántlikájára gőzös lesz varrva. Mikor én azzal köszönök az angyaloknak, azok mind azt kérdezik Marikától: “Ugyan ki fia-csikaja ez a szép kalapú kisfiú?” Arra Marika azt mondja: “Az bizony az én bátyókám, a Gergő báró, a malomvári szűcsnek a fia…”

                                                                              xxxx

Az eb, az kutya, de a puli többet számít, mint némelyik minden lében kanál ember.

                                                                              xxxx

Inkább sarkantyús csizmát vegyen nekem, édesapám.

– Tán fázik a lábad, gyerekem? – nézett rám édesapám csodálkozva.

Elszégyelltem magam, mert olyan meleg nyár volt, hogy még a békasó is izzadt az országúton.

– A bíró fia is sarkantyús csizmában jár – vallottam ki nekivörösödve. Azt nem mertem kimondani, hogy akkor a báróénak is az dukál!

– Jaj, fiam, az teheti, mert az úrnak született. Látod, a kis csirke is szeretne olyan magasra röpülni, mint a fecskefiók, de nincs neki hozzá való szárnya.

                                                                              xxxx

Én azonban nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola? A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a subára, hogy majd megszólal. Aztán Messzi Gyurka mesélt énnekem mindenféle híres királyfiakról, de azt egyikről sem mondta, hogy iskolába járt volna. Azok mind jeles vitézek voltak, úgy vagdosták le a sárkányok fejét, mint én a vadmákokét, de azt sose hallottam, hogy olvastak volna, vagy írtak volna. Hiszen olvasni olvas az ember, mikor megolvassa, hogy hányat szól a kakukk, vagy hogy hány tojás van a vércsefészekben, de ezért ugyan nem érdemes iskolába járni. 

                                                                         xxxx

– Erről a világon senkinek sem szabad tudni. Még szülédnek se szólj róla. Mihelyt valaki megtudja, hogy a ködmönöd kincses ködmön, rögtön elveszti az erejét. Érted-e?

– Értem, édesapám.

– No, ez az egyik. A másik az, hogy míg te vagy a ködmönnek a gazdája, addig mindig igazat kell mondani. Ezt különösen javallom, mert ha csak egyszer olyant mondasz is, ami nem igaz, a ködmöntündér tüstént olyan hosszúra ráncigálja a füledet, hogy legyezheted vele magadat. Hát mered-e vállalni a ködmönt?

– Merem, édesapám.

                                                                   xxxx

Reggel, ahogy elzavartam a szememből az álompillangókat, a ködmön ott volt a helyén, karjai üresen lógtak le, mint akármilyen más ködmönnek a karjai. De az alján szinte lángoltak a peremérvirágok, mintha selymük most szaladt volna ki a tűből.

És én megéreztem, hogy egy láthatatlan szempár vigyázza minden lépésemet, és csak akkor mosolyog rám, ha úgy viselem magam, hogy a ködmönnek ne legyen oka szorítani.

                                                                         xxxx

– De jó volna egyszer meleg szobában aludni, nagyapó! Ha bányamérnök leszek, akkor nekem olyan szobám lesz, hogy két kemence lesz benne, s az egyiknek a kuckójában én alszom, a másikéban te. Nézd, milyen hideg a kezem!

– Szegény kis báránykám – mondta gügyögve az öreg bűbájos, s fölébe hajolva a vézna kis kéznek, elkezdte azt leheletével melengetni.

Bizony sose hittem volna, hogy valamikor még kedvem támadjon az öreg Küsmödinek megcsókolni a kezét. Most pedig alig bírtam erőt venni magamon, hogy meg ne tegyem.

– Milyen jó vagy te, nagyapóka! – mondta hálálkodva a kis bice-bóca. – Te vagy a világon a legjobb ember, tudod-e te azt?

                                                                      xxxx

Megtanultam, hogy a kincset a szívében hordozza az ember.

Kapcsolódó anyag >>> Régi mesék, amik az életre tanítanak