Mi, emberek sajnos hajlamosak vagyunk a túlzott kötődésekre, megszokásaink rabjaként élni mindennapjainkat. Nem csak fizikai tárgyakhoz és dolgokhoz kötődünk, hanem kapcsolatokhoz. Ragaszkodunk véleményekhez, sikerekhez egyaránt.
Mi sem természetesebb, hogy szeretjük a biztonságot, a baj viszont az, hogy sokszor nem vesszük észre, hogy az általunk kreált biztonság leginkább elzárkózás és menekülés a külvilágtól.
Görcsösen ragaszkodunk megszokott dolgainkhoz, és nincs elég bátorságunk változtatni. Így hát marad a komfortzóna és a várakozás. Várni a félelem nélküli, önfeledt, boldog életre.
Richard Bach története sokunknak lehet tanulságos.
Egy kristálytiszta vizű, nagy folyó mélyén különös lények éltek. A folyó csendesen hömpölygött felettük a maga természetességével – nem törődve azzal, hogy éppen fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, jó vagy gonosz lény felett halad el. A lények a folyó medrében lévő gallyakba és kövekbe kapaszkodva éltek.
Görcsösen kapaszkodtak, hogy ellenálljanak a folyó áramlásának, ebből állt az életük, ezt tanulták születésük pillanatától fogva.
Egy napon azonban az egyik lény így szólt:
-Elegem van már ebből a folyamatos kapaszkodásból. Bár nem látom a szemeimmel, de bízom a folyóban, hogy tudja, merre tart. Nem kapaszkodom tovább görcsösen, hadd vigyen az áramlat arra, amerre akar. Belehalok az unalomba, ha csak kapaszkodnom.
A többiek csak nevettek rajta, és ezt mondták neki:
– Te megbolondultál! Ha elengeded az ágadat, az áramlat, amit annyira imádsz, hozzávág a kövekhez és szétzúzza a testedet! Biztos lehetsz benne, hogy hamarabb belehalsz abba, mint az unalomba!
De ez az egy lázadó lény nem törődött a többiek véleményével: elengedte az ágát és átadta magát a folyó áramlásának. Hozzá is csapódott a sziklákhoz keményen, ám miután nem volt hajlandó újra belekapaszkodni az ágakba, a folyó szépen egyre feljebb emelte a mélyből. Immár szabad volt, és sziklához sem csapódott többé.
A folyómederben élő lények pedig elkezdtek ámuldozva beszélni róla:
– Nézzétek, csoda történt! Egy olyan lény, mint mi, de ő repülni tud! Eljött a Megváltó, hogy megmentsen mindannyiunkat!
A folyó áramlásával sodródó lény ekkor így szólt hozzájuk:
– Kicsivel sem vagyok több nálatok. Ha én Megváltó vagyok, akkor Ti is azok vagytok. A folyó mindannyiunkat felemel, ha elég bátrak vagyunk, hogy elengedjük a görcsösen szorított ágainkat. Mert ez az életünk igazi értelme: az utazás, a kaland!
A többiek azonban még nagyobb áhítattal kiáltozták:
– Eljött a Megváltó!
És mire újra felnéztek, társuk már a folyó áramlásával haladva eltűnt a szemük elől. Ők pedig magukra maradtak, és továbbra is görcsösen kapaszkodva az ágaikba elkezdtek legendákat gyártani a Megváltóról.
