Amikor lovaik ziháltak majd élettelenül terültek el a hóban, Aluda és Gego Charkseliani tudták, hogy nagy bajban vannak. A legközelebbi kórház több mint tizenöt kilométerre volt tőlük, hasi fájdalomban szenvedő barátjukat pedig mielőbb orvosnak kellett látnia. A tinédzserek derékig álltak a hóban a kaukázusi pusztán, és azt hitték, hogy nem élik túl az esetet. Aztán ösztöneikre hallgattak, és tovább mentek.
Legalább a farkasok nem támadnak majd ránk – a lovak tetemei lekötik őket
– gondolták az unokatestvérek, majd kínkeservek között levitték a hegyről sérült barátjukat, Matrót.
Az elszigetelt falu
A grúziai Ushguliban nincs mentőautó. Ez Európa legmagasabban található lakott települése a tengerszint felett kétezer méterrel. Itt, a kontinens harmadik legnagyobb hegysége, a Shkhara ölelésében a középkori kőtornyok képezik a falu látványosságát.
A legközelebbi város 50 kilométerre van, de októbertől áprilisig megközelíthetetlen a hó miatt. Ez pedig tulajdonképpen az év nagy részében teljesen elzárja a külvilágtól az itt élő körülbelül hetven családot, akik együtt alig tesznek ki kétszáz embert.
A térség kemény éghajlata ellenére a grúzok zöld szemű, Mezopotámiához közvetlenül köthető, ortodox keresztény szván törzse évezredek óta ebben a felhők feletti völgyben lakik.
Sztrabón, a római birodalom legendás földrajztudósa hatalmas népnek tartotta őket bátorságuk és hatalmuk miatt. A gyakorlatilag megközelíthetetlen hegyvidék autonóm létet biztosított nekik még a török és perzsa megszállás alatt is, a behatolók ugyanis az alacsonyabb régiókban vívták sorozatos háborúikat.
Bár ellenségekkel csak nagyon ritkán találkoztak a magasban, mégis kőből épült tornyokkal bástyázták körbe a falut, melyek közül több ezer évvel később még ma is sok teljesen ép.
Ushguliban 300 torony volt. Mára 30 maradt meg, ezek az UNESCO védelme alatt állnak, és semmi bajuk
– mesélte Mevluti Charkseliani, a helyi Néprajzi Múzeum tulajdonosa.
Grúzia turizmusa mostanában szárnyal, öt év alatt megduplázódott a külföldről érkező vendégek száma, akik közül nyáron sokan mennek Ushguliba, hogy szelfizhessene egyet. Ez új jelenségnek számít.
A turisták többsége még abban reménykedik, hogy meríthet valamit a helyi kultúrából, mielőtt még túl késő lesz. A legtöbben egy felújított tornyot keresnek fel, ahol zamatos, húsos kenyeret, úgynevezett kubdarit fogyasztanak. Egyesek lovakat bérelnek és az Enguri folyó mentén a Shkhara lábánál lovagolnak. Csakhogy mivel Grúziában sok a látnivaló – és a falunak egyetlen bejegyzett hotelje sincs – csak kevesen töltik itt az éjszakát.
Egyik szemük sír, a másik nevet
A faluban, ahová a kerék és az autó húsz év különbséggel érkezett meg, még mindig nem tudják, hogy mit nyertek és veszítettek a fellendülő turizmussal.
Nagyon féltjük a nyelvünket, mert a fiatalabb generáció már kezdi elfelejteni
– mgyarázza Mevluti, aki kizárólag szvánul beszél a gyerekekhez. Mivel a helyi iskolákban grúzul tanítanak, a szvánok csak beszédben használatos anyanyelve, melyet már négyezer éve használnak a völgyben, komoly veszélyben van.
Most úgy tűnik, hogy nincs visszaút. Az Aluda városáig vezető út – ahol a cikk elején említett fiatalok majdnem meghaltak – 2012-ben megfagyott, a jelzőtáblák szerint 2022-re betonozzák majd le. A hónapokig elérhetetlen Ushguliba hamarosan turistabusz szállítja majd az érdeklődőket felborítva a társadalmi egyensúlyt és a hagyományos szván életformát a kereskedelmi célokat előtérbe helyezve.
A járható út viszont békét és nyugalmat hozhat a közösségnek, amely azt a leginkább megérdemli. Munkahelyeket hoznak majd létre, felújítják az épületeket, a gyerekek pedig azonnali orvosi ellátásban részesülhetnek kihűlés esetén.
Amikor az elkerülhetetlen kompromisszumról kérdezték, Mevluti szünetet tartott, mielőtt megszólalt volna.
Nem félünk a változástól. Amitől félünk, az a veszteség.
(Condé Nast Traveler, kiemelt kép: Thinkstock)
