100 évesen kertet művel és állatokat tart az egykori lágerszakács

A szűk családi körben rendezett születésnapi köszöntő másnapján, a kora délelőtti órákban Benczúrfalván, takaros portája kapujánál vár az ünnepelt, a 100 éves Zsíros Laci bácsi. Az őszinte tekintettel párosuló kézfogás után a házba invitál, hogy életének egy évszázadáról meséljen.

Diskurzusunk első mondatai után örömmel állapítom meg, hogy itt bizony nem lesz nehéz dolgom. A 100 éves emberi szellemi frissessége percek alatt elcsábít, így figyelemmel hallgathatom közel sem mindennapi élettörténetét, melynek kezdetén udvariasan érdeklődöm az egészsége iránt.

Engem sosem kapott el semmilyen nyavalya – mondja –. Egyszer voltam influenzás, meg kétszer jártam orvosnál. Ebből egyszer 91 éves koromban szemműtétem volt, de a doktor megnyugtatott, hogy ez csak amolyan kezdődő öregkori betegség.

Mivel betegségekről nincs is mit tovább beszélni, ugrunk 100 évet a múltba. Zsíros László 1917. október 4-én született Dolányban, mely az ott elhunyt Benczúr Gyula festőművész tiszteletére 1927-ben kapta a Benczúrfalva nevet. Laci bácsinak azóta is itt van az állandó lakóhelye, kivéve a szibériai hadifogságot – de erről majd később.

Gazdálkodó szülők gyermekekeként a hat elemi elvégzése után gyorsan belecsöppent a nagybetűs életbe. Libapásztorként kezdte, és a földeken is mindig volt mit tenni, a háztájiban pedig az év minden napján akadt elfoglaltság. A fiatalkori évek sok munkával teltek, mígnem 22 évesen, 1939-ben Zsíros Lászlót behívták katonának. Laci bácsi 100 évesen is naprakészen emlékezik időpontokra, dátumokra úgy, hogy az ember szája tátva marad.

1941 decemberében szereltem le és a karácsonyt már itthon töltöttem – nosztalgiázik az öregúr. – 1942-ben megnősültem, de ’44 márciusában újra katonai behívót kaptam. Érdekességként mondom, hogy édesapám is bevonult, így mindketten a frontra kerültünk. Az én századom Csehországból tartott hazafelé – ahol már véget ért a háború –, de a szlovákiai Verebély községben az oroszok az utunkat állták. Innen elvittek Nagyszombatra, két hét múlva Győrbe, 1945. június 27-én pedig – éppen a névnapomon – bevagoníroztak bennünket, és szerelvényünk elindult egy nagyon hosszú útra, az oroszországi hadifogolytábor felé. Oda, ahol télen mínusz 50 fokkal, nyáron pedig plusz 50-nel is meg kellett küzdeni.

Talán azért, mert a fogságban töltött évek mély nyomokat hagytak Laci bácsiban, hosszasan meséli annak történetét. Szerelvényük egy hét alatt ért Győrből Pestre, mert azt gyakran félreállították, a fővárostól azonban felgyorsult a vonat. Egy hónap alatt értek Szibériába, Noviszibirszk városán túlra, ahol építkezésen, bányában és fakitermelésen dolgoztak a foglyok. Zsíros László – ma már úgy mondja, hogy szerencséjére – elvégezte a tábori szakácstanfolyamot és a konyhára került. Néhány hónap múlva meghalt az a lágerszakács, aki a kórháznak és a legyengült embereknek is főzött, és Laci bácsit tették a helyére. Ebben a beosztásában húzta ki a hadifogság további idejét.

Az élelmezés minimális volt – emlékezik. – Naponta kétszer ettünk. Mindenkinek járt összesen 60 deka kenyér, reggelire szárított hal, esetére kása, főzelék vagy káposztát és krumplit tartalmazó leves. A személyzetnek külön főztünk, nekik már kevéske hús is jutott az ételükbe. Mondanom sem kell, hogy a lágerben bizony egy társam sem hízott el, mert a koszt az éppen csak az éhhalál elkerülésére volt elegendő.

1947. május 5-én aztán nagy pillanat érkezett el Zsíros László életében. Egy moszkvai döntés alapján a tábor lakóinak fele elindulhatott haza, s Laci bácsi is e csoportba került. Egy hónap volt az út, és erre is úgy emlékezik, mintha tegnap történt volna. Máramarosszigeten fertőtlenítették őket, a debreceni laktanyában pedig öt forint gyorssegélyt és a lakóhelyükig szóló vonatjegyet kaptak. Mivel a közeli Szécsény és Benczúrfalva között nincs vasútvonal, ezt a néhány kilométeres távot gyalog tette meg a hadifogságból szabadult férfi.

A nagyszüleim házába mentem, hiszen akkor még nem volt saját portánk, meg egyébként is 7 éves koromtól ők neveltek – mondja csillogó szemekkel az öreg. – Nem volt otthon senki, a szomszédasszony azonban meglátott és megkérdezte: kit tetszik keresni? Amikor mondtam, hogy kit, akkor ismert fel. Gyorsan előkerítették a feleségemet, aki a határban dolgozott, és aki nem akart hinni a szemének, amikor meglátott. Bár néhányszor küldtem Szibériából lapot, hogy élek és egészséges vagyok, de csak halvány reményét látta annak, hogy az oroszok valaha is hazaengednek.

A Zsíros házaspár élete visszatért a normális kerékvágásba. Földet műveltek, állatokat tartottak. A feleség – Czibulya Erzsébet, akivel Laci bácsi a szeretett asszony haláláig 71 évet töltött boldog házasságban – az otthoni szövőszéken ruhákat, zsákokat, takarókat készített, és a háztartás vezetése is neki jutott. 1949-ben megszületett Rózsika lányuk, aki ma édesapjával él a szülői portán.

A Papa – ahogyan lánya, két unokája és öt dédunokája is szólítja – dolgozott a helyi téeszben, a szécsényi téglagyárban. 62 évesen ment nyugdíjba, de utána éveken át a szécsényi tejüzemben éjszakai portásként tevékenykedett.

Sosem tudtam nyugodtan üldögélni a lakásban, mindig csinálni kell valamit – jelenti ki határozottan a Papa, ami talán hosszú életének az egyik titka is. – Hiába volt például a napi sok munka, 40 éven át a környék összes településére eljártam böllérkedni és a lakodalmakba főzni. Számát nem tudnám, mennyi disznót vágtam le, dolgoztam fel és csináltam finom ételeket a húsból. Nagy örömömre az alma nem esett messze a fájától: Norbi unokám még kisfiúként betoppant egy pilinyi disznóvágásra, s talán ott kapott kedvet ahhoz, hogy húsfeldolgozásra és kereskedelemre adja a fejét. No, de hogy a jelennel is foglalkozzam: mostanság sem tétlenkedéssel múlatom az időt. A születésnapi összejövetel előtt például kiszedtem a répát a kertben, fűrészeltem egy halom lécet és gyújtóst hasogattam a tüzeléshez.

No meg naponta vizet hord az utca sarkán lévő kerekes kútból, megeteti, megitatja a csirkéiket. Nem meglepő persze ez egy olyan embertől, aki 86 évesen még gyalogosan elzarándokolt Mátraverebély-Szentkútra, vagy éppen 88 évesen vállalkozott arra, hogy Norbi unokájának családjával Olaszországba utazzon, hogy életében először lásson tengert.

Laci bácsi tiszta szívű, hívő ember. Római katolikus. Számos külföldi zarándoklaton vett részt életében, s ma is templomba jár: Benczúrfalván talán el sem kezdenék a vasárnapi szentmisét, ha nem érkezne meg arra a falu legidősebb lakója.

Így hát stílszerűen: Isten éltesse erőben, egészségben és szeretetben még nagyon sokáig Laci bácsit.

Fotók: Sokszínű Vidék