87 éves, és van mire emlékeznie. Kislányként került Borsodból Salgótarjánba, amely szeretett városa és otthona lett. Zsidóként megjárta a poklok poklát, ám túlélte Auschwitzot. A háború befejezése után tért vissza a nógrádi megyeszékhelyre, ahol a vendéglátós szakma ismert alakja lett. Molek Emilné, Ági néni Salgótarjánban, Pécskő úti otthonában mesélt életéről.
1931-ben születtem zsidó családban a Miskolchoz közeli Sajópetriben – emlékezett az idős asszony. – 6 hónapos terhes volt velem édesanyám, amikor agyvérzésben meghalt édesapám, így anyukám születésem után egyedül nevelt. Egyik nagybácsim, Grünwald Dezső akkor Salgótarjánban élt, és híres ruhaüzletet működtetett. Kislányként kerültem hozzájuk, mert azt szerették volna, ha Veronika lányuknak lenne egy társa. Németül taníttattak, így gyorsan megtanultam a nyelvet, melyet azóta sem felejtettem el.
Ági néni nem élvezhette sokáig a felhőtlen gyerekkort. A zsidótörvény életbe lépésekor kitiltották a polgári iskolából, majd ő sem kerülhette el a nácik gyilkos terveit, akik Európa teljes zsidó lakosságát el akarták pusztítani: a betegeket és az egészségeseket, a gazdagokat és a szegényeket, az öregeket és a fiatalokat, nem kímélve a csecsemőket sem.
Salgótarjánban is létrehozták a németek a gettót. 1944-et írtunk, és egy bányai istállóban zsúfoltak össze bennünket. Ekkor már mellettem volt az édesanyám is, akivel együtt vagoníroztak fel bennünket az auschwitzi koncentrációs táborba induló szerelvényre. Három napon át tartó, hosszú út következett étlen-szomjan. Volt olyan asszony, aki menet közben szülte meg gyermekét.
A megérkezés után meztelenre vetkőztettek mindenkit, elvették óráikat és ékszereiket, majd egységesen kopaszra borotválták a felnőtteket és gyerekeket. Ezután a halál orvosaként ismert Josef Mengele vezetésével szelektálták a zsidókat. Molek Emilné – anyjával együtt – rátermettségének és – talán – német nyelvtudásának köszönhette, hogy a válogatás során az „életben maradhatnak” csoportba került.
A halál orvosa
Dr. Josef Rudolf Mengele, az auschwitzi tábor halálorvosa feladata volt az egészségügy megszervezése és felügyelete, illetve – más orvosokkal felváltva – az újonnan érkezettek közül a gyermekek, idősek és betegek kiválogatása, akiket aztán munkaképtelenekként a gázkamrákba küldtek. Mengele parancsára mintegy négyszázezer foglyot gázosítottak el, többségük magyar zsidó volt. Mengele látszólag udvariasan viselkedett a foglyokkal, valójában azonban csak kísérleti alanyoknak tekintette őket (Wikipédia).
Túlélésre ítélték
Mengele derék, jóképű ember volt. Amikor szemben állt velünk, megkérdezte, ki beszél németül? Rögtön jelentkeztem, előre léptem, németül köszöntem és nyújtottam a kezemet, melyet ő pálcájával odébb tolt, azaz elutasított. Megkérdezte, hány éves vagyok és mihez értek? Ugyan csak 13 voltam, de többet mondtam, mert 13 évesen esélyem sem lett volna a túlélésre, és azt is füllentettem, hogy üvegcsomagolóként dolgoztam lakóhelyemen. Így kerültem anyuval együtt a Mengele által kiválogatott, még használható emberek közé. Később aztán sokszor kellett fordítanom neki, így a táborban én a halál orvosának tolmácsa voltam – mondta az idős asszony.
A túlélésre „ítéltek” csoportját aztán vagonokban szállították a németországi Drezdába, ahol egy hadigyárban alkalmazták őket. Ági néni édesanyjával együtt esztergályosként dolgozott. Hat hónapot töltöttek ott, majd a város felett megjelenő repülőgépekből kidobált szórólapokból tudták meg, hogy 1945. május 8-án, éjjel 23 óra 1 perckor a Wermacht csapatai minden frontszakaszon beszüntették a harci tevékenységet, és a náci hadsereg feltétel nélkül kapitulált a szövetségesek előtt.
Fellélegeztünk, hiszen a cetliken az állt, hogy „a háborúnak vége, ne féljetek”. Néhány hét elteltével indultunk haza, úgy, hogy a közben megbetegedett édesanyámat szinte a hátamon kellett cipelnem. Salgótarjánba érve a nagybácsi, Grünwald Dezső Fő utcai házába mentünk. Ő és a felesége sajnos nem tértek vissza Auschwitból.
Ági néni aztán elvégezte a polgári iskolát, majd 17 évesen Molek Emil hitvese lett. Két fiúgyermekük született. Az Acélgyári úton lévő házukban éltek, és mindketten a közelben dolgoztak. Emil az acélgyár és a hozzá tartozó, futballpálya és és a természetbarátok paradicsomának számító Dolinka pihenőhely gondnokaként népes brigádot irányított, a feleség pedig a Fekete Gyémánt presszót vezette. A Nógrád Megyei Vendéglátópari Vállalat megalakulása után az asszony a cég egyik motorjának számított, majd tapasztalatait felhasználva vállalkozó lett. Előtte szakmai teljesítménye elismeréseként a Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetést vehette át.
1985-ben nyitottam meg Carpigiani fagylaltozómat Salgótarjánban. Akkoriban ez olyan nagy slágernek számított, hogy nem ritkán hosszú sorok kígyóztak a pult előtt. Arra is volt példa, hogy rendőrt kellett hívni a sorban állók közötti rendtételre. Csoki, vanília és vegyes, ez volt a választék, és nagyon szerették az emberek. Dolgoztam is éjt nappallá téve, s még nyugdíjba vonulásom után is éveken át húzogattam a fagyigép karát. Persze finom fagyit készítettünk, hiszen a hozzávalókat Olaszországból szállítottuk.
Az évek során az édesanyjával való törődés sem maradhatott ki a mindennapokból. A mama együtt élt Ági nénivel, és a már beteg asszony 99 éves korában lánya karjaiban halt meg. Molek Emilné azóta egyedül él salgótarjáni lakásában, de a maga módján aktív közéletet él. Jókat sétál a városban, szereti Salgótarjánt, gyakran áll meg egy-egy diskurzusra ismerősökkel és barátokkal, s ha teheti, élete egy-egy pillanatát elmeséli.
Kiemelt kép: Sokszínű Vidék
