Nem eszik a gyerek. Válogat. Finnyás. Szinte minden szülő találkozott már ezzel a nehezen kezelhető élethelyzettel, amelynek megoldásához segítséget nyújthatnak Berg Judit új könyvének a Meselevesnek kedves történetei.
Berg Judit, a méltán népszerű meseíró, civilben négy gyerek édesanyja, műveiben személyes tapasztalatai alapján szól a kisgyerekekhez és szüleikhez. A mesék válsághelyzetben születtek: síró-rívó, hisztiző kisgyerekei megnyugtatására találta ki őket a szerző.
Mi lesz ma az ebéd? – érdeklődik a négyéves kislány.
– Zöldborsó leves, krumpli főzelék, fasírt.
– De én azt nem szeretem – görbül sírásra a kislány szája.
Anyuka sóhajt. Most mit mondjon? A tükörtojást és spagettit leszámítva semmit sem eszik meg a gyerek. Próbálta már kedvesen:
– Gyere, kóstold meg, meglátod milyen finom.
Máskor alkudozott vele:
– Na, csak öt kanállal egyél, és aztán jöhet a süti.
Volt már, hogy elvesztette a türelmét, és kiabált. Végül dühében elzavarta a kislányt az asztaltól. Utána persze bánta, de már nem volt mit tenni. Azt is elhatározta, hogy szigorú lesz:
– Addig nem mehetsz játszani, amíg el nem fogyott az ebéd!
Mindegy. Akármit főz, akármit mond, a kislány nem eszik. Pár falatot ugyan sikerül beleimádkozni, de minden étkezés nyűg.
Aztán egy nap zellerkrém levest küld a nagymama kóstolóba. Nagyon finom, de anyuka tudja: a kislány megkóstolni sem lesz hajlandó. Aznap délelőtt annyi a tennivaló, hogy nincs idő külön főzni a gyereknek. Ha nem eszi a levest, hát éhen marad. De amikor kiszalad a kislány a konyhába, hogy megkérdezze, mi lesz az ebéd, az anyja hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja:
– Meseleves.
– Az mi? – tátja el száját a kis copfos.
– Olyan leves, hogy ha szépen eszed, mesélek közben.
– És mit mesélsz?
– Majd meglátod. Nagyon izgalmas lesz.
Bár még csak tizenegy óra múlt, a kislány nyafogni kezd:
– Éhes vagyok. Mikor ebédelünk már?
Mire eljön az ebédidő, a kislány már könyörög, hogy egyenek végre. És csodák-csodája, amíg anya halkan mesél neki fejből, fogy a zellerkrém leves. Utána a második fogás is eltűnik a tányérból.
– Ma nagyon finomat főztél! – dicséri anyját a kicsi. – Mikor lesz megint meseleves?
– Ma zellerből készült a meseleves. Holnap paradicsomból lesz. Jó?
– De mesélsz hozzá? – aggodalmaskodik a kislány.
– Hát persze.
– Nem vagy normális – mondja a szomszédasszony, amikor a kislány édesanyja elmeséli, hogyan eteti a gyereket. – Csak elkényezteted. Én már rég odacsaptam volna, ha a gyerekeim nem ennék meg az ebédet.
A kislány anyja nem válaszol. Ő nem tud odacsapni. Hetek-hónapok múlnak el, és a kislány egyre többféle ételt hajlandó megkóstolni. Zellerkrémlevest már mese nélkül is eszik. Néha, vészhelyzetben azért előkerül a mesevarázslat.
– Kóstold meg a szilváslepényt – kínálja a nagymama.
– Nem szeretem. – húzza el száját a kislány.
– Kóstoltad már?
– Nem. De nem szeretem – makacskodik a kicsi.
A nagymama sóhajt. Igaza van. De a kislány anyja már tudja, mit kell tenni:
– Mesélek neked a pásztorfiúról, aki úgy szerette a szilváslepényt, hogy nem is akart mást enni.
– Jó – egyezik bele a kislány, és boldogan hátradől.
A mese végén elgondolkozik, majd a nagymamához fordul:
– Teszel nekem porcukrot a szilváslepényemre?
Néhány nap múlva anyukának gyanússá válik a csönd a gyerekszobában. Nagyobb zsivajhoz szokott. Aggodalmasan lép az ajtóhoz, bekukucskál. Négyéves kislánya a babaágy mellett ül kötényben, kezében fakanállal. Kedves, türelmes hangon magyaráz öt hónapos húgának:
– Akkor most mondok neked egy mesét a babáról, aki nem akart rendesen szopizni.
Anyuka csendben mosolyog. Lehet, hogy a kicsi jó evő lesz?
Forrás/Berg Judit: Meseleves
Címlapfotó/ Sharp.com
