Ha az ember Tihanyban jár, vétek kihagyni a település egyetlen lovardáját, akár egy rövid szemlélődés erejéig is. Oka több is van, köztük az régi időket idéző vidéki hangulat, a reggeltől napestig dolgozó gazda személyisége, no meg a gyönyörű környezet, ahol megpihenni és lóhátra vagy fogatra ülni felejthetetlen élményt jelent.
Miközben az országban modern technológiájú, csillogó-villogó lovardákkal találkozunk, a Tihanyi Lovarda hagyománytisztelő egyszerűségével ragadtatja el a betérőket. Az állatok természetes környezetben élnek a csodálatos panorámát nyújtó birtokon, a lovász és tulajdonos Kötél Ferenc közvetlensége pedig olyan nyugalmat áraszt, amely alighanem párját ritkítja a honi lovardák világában.
Sétakocsikázásra érkezünk, mert tudjuk, hogy utunk során nem csupán a Tihany környéki mesés tájat nézhetjük meg, hanem megismerhetjük Ferit, az utolsó tihanyi lovászt, és anekdotáin keresztül a környék néhány titkát is. A fogatra ülve, és a természetbe indulva nem várat sokáig magára az ismerkedés.
Családi indíttatása nem volt annak, hogy én az állatok között találjam meg azt, amire a Jóisten teremtett. Atyai ágú nagyapámnak ugyan volt néhány lova, de kisgyerekként nem vettek le a lábamról a patások. Az évek múlásával aztán egyre nagyobb lett a kötődésem feléjük. Ha szabadidőmben tehettem – és ez nagyon sokszor volt így -, a Tihanyi Rév melletti, azóta már csak szép emlékként élő lovardában serénykedtem
– mondja múltidézőként Feri.
A földúton hol árnyas fák között, hol szúrós bokrok kíséretében lassan baktatunk a tihanyi szőlőföldek felé. A 46 éves lovásznak van mondandója, és minden kérdésünkre frappáns válasza is. A táj összképét kissé lerontó műveletlen szőlőültetvényeket látva kissé elkanyarodunk eredeti témánktól.
Valamikor a Badacsonyi Állami Gazdasághoz tartoztak ezek a földek, melyek minden négyzetcentijét művelték a jól és bőven termő szőlő miatt. Aztán jött a privatizáció, darabokra hullott az egész, az új tulajdonosok pedig azt hitték, hogy munka nélkül busás hasznot húzhatnak majd belőle. De nem jöttek a remélt vevők, így a területek jelentős részét gaz nőtte be. Van olyan is, ahol vadon nőtt erdő borítja a valamikori szőlőtőkéket
– meséli.
Tovább zötykölődünk a lovaskocsin, és az ültetvények “tetejéről” visszakanyarodva csodáljuk a távolinak tűnő Tihanyt. Előbukkan a Belső-tó, a felette magadó házsorok, és az apátság tornyai teljes pompájukban. Az út mellett, az ürgék hancúrozása már jelzi, hogy a tó közelébe értünk, de először szemügyre vesszük a turistákat bámuló szürkemarhákat, kíváncsi bocijaikat, miközben Ferit sem hagyjuk békén. Azt mégiscsak illik megtudni, hogyan kötött ki a lovaknál?
Éppen 25 éve a megspórolt pénzemből egy Trabantot akartam venni. Egy barátommal elutaztunk egy Veszprém közelében rendezett vásárba, ahol a gépkocsik szemrevételezése után az állatvásárt is megnéztem. Ott első látásra beleszerettem egy lóba, és a tervezett kocsi helyett 53 ezer forintért azt vettem meg. Míg én a hazaszállítást intéztem, a haverom gyorsan visszautazott Tihanyba, és mondta jóapámnak, hogy csináljon helyet az udvaron, mert egy lóval érkezem
– említi mosolyogva.
Feri szerint ez volt az a pont, amikor eldőlt a későbbi élete. Az új szerzeményt jó gazda módjára tartotta, lovagolta, s az állat annyira megtetszett néhány év múlva egy német turistának, hogy képes lett volna megadni mindent a lóért. Végül – az akkor tekintélyes summának számító – négyezer nyugatnémet márkáért vihette. Abból nem sokkal később a tihanyi lovász két lovat vett meg, azóta pedig folyamatosan bővül a lovarda létszáma.
Számos csikó született a birtokon és más állatokkal is bővült az állomány. A gazda állatok iránti szeretete és a munkája iránti alázata okán is szelid és barátságos pónik, szamarak, méretes csődörök, nyugodt kancák, herélt lovak színesítik a jelenleg 40 állatot számláló lovardát.
Sok ember szereti azt hinni, övé az irányítás, ő uralja ezeket a fenséges állatokat, gépként használva őket, elfelejtve, hogy érző lények, akik csak szeretetre vágynak. Aztán mondjuk lovagláskor az első esés után rájön, hogy a ló az úr, de nagyvonalú, és úgy tesz, mintha erről nem is tudna. Éppen ezért a lovász munkáját áthatja az állat iránti tisztelet és szeretet, hiszen a ló nem csak a munka tárgya, hanem társ is. Gondozza és ápolja a lovakat, etet, itat, takarmányoz, trágyázik, tisztít, csutakol, szőrt fésül, patkót tisztít, lovagol és fogatozik
– elmélkedik Feri, aki azt is megjegyzi, hogy egy idős úr két lóval ugyan még fogatozik Tihanyban, de az övéhez hasonló lovarda a révállomáson megszűnt óta nincs a faluban.
Jó egyórás kocsikázásunk végéhez közeledünk, a Belső-tó partján gurulunk vissza Feri birtokához. Megtudjuk, hogy az év nagy részében egyedül látja el az állatokat, segítsége csupán a nyári hónapokban van, ami a lovarda főszezonját jelenti, s akkor is a júliust, de leginkább az augusztust említhetjük. Szeretettel beszél Papp Robiról – ahogy fogalmaz, fiatalkori “lócsíszár” barátjáról- , aki a tihanyi Régi Idők Udvara Skanzen és Étterem tulajdonosa, és aki önzetlenül szervez a vendégkörből csoportokat sétakocsikázásra.
A sétakocsikázásokat erdei utakon, az Aranyház érintésével, a Belső- és Külső-tó mellett elhaladva szervezik, és ezen út során kötelezően megállnak egy borpincénél – szomjoltás céljából.
Tihany környékén változatos terepadottságok között lehet lovagolni, a nyílt füves tereptől kezdve a hegyes–völgyes zegzugos sikátoros erdei ösvényekig, és ezt díjazzák a túralovasok
– jegyzi meg Feri.
Megérkezünk a birtokra. A lovász kifogja a kocsi elől a lovakat, helyükre vezeti őket, majd még büszkén megmutatja a barátságos csacsikat, a kézből falatozó pónikat. Megköszönve az emlékezetes utat, a lélekemelő történeteket, úgy búcsúzunk, hogy jó hírét visszük mindenhová, és ide még biztosan visszatérünk.
Kötél Ferencet megismerve egy klasszikus lovas-idézetet lapozok fel, melyben ott van ő és szeretett állatai is. Legyen még sok öröme munkájában az utolsó tihanyi lovásznak!
Csak az taníthatja meg lovának a nyugalmat, a fogékonyságot, a magabiztosságot és a bátorságot, aki maga is rendelkezik ezekkel az erényekkel. Az önbizalom látszatával nem lehet a lovakat irányítani. Le kell vetnünk maszkjainkat, meg kell szabadulnunk félelmeinktől és belső konfliktusainktól, csak így tehetünk szert tekintélyre lovaink előtt. (Chris Irwin)
Fotók: Sokszínű Vidék
