Évszázados pazarlás ellen harcol az alföldi fafaragó

Szabó Attila debreceni fafaragó több száz éves, hagyományos faragási technikával, vésővel alakítja, formálja a fát. Szorgos kezei alól pompás címerpajzsok, mézeskalács ütőfák és beretvatokok mellett régi bútorok és faliórák díszei születnek újjá. A hajdúsági mester édesapja és nagyapja is kerékgyártó volt, falusi műhelyeikben a fa megmunkálásának fortélyai mellett a kétkezi munka iránti tiszteletet, alázatot és kitartást is idejében útravalóul kapta.

Szamosszegi nagyapja kerékgyártó műhelyében egy aggregátor működtette a fűrészgépet, hiszen akkoriban nemigen volt áram faluhelyen. Délidőben megesett, a legkisebbet, Attila édesapját szalasztották el a tizenhét kilométerre lévő benzinkútra, hozzon kannákban benzint a berendezéshez, különben délután nem tudnak dolgozni. Egyik kezében ebédjét, nagy karéj zsíros kenyerét fogta, másikban két üres kannát. Bizony igyekeznie kellett az evéssel, mert visszafelé már a két teli kannát kellett cipelnie a műhelyig.

Magyarországon ma talán két tucat mester műveli ebben a formában és minőségben a faszobrászatot

Ilyen előzmények után cseppet sem meglepő Szabó Attila szakmai alázata, kitartása és hagyománytisztelete. A kerékgyártó műhelyek faillatú levegője mellett faragónknak Somodai Lajos faszobrász (hazánkban egyetlen ilyen tárgyú) tankönyve, valamint sok évnyi egyéni tanulás, tapasztalatszerzés segített mesterségbeli tudását ilyen magas szintre fejleszteni.

A kézműves mester vésővel faragja tárgyait, ám előfordul, hogy bizonyos megrendeléseket marógép segítségével, gépi megmunkálással állít elő. Faragáshoz alma-, vadkörte-, cseresznye-, dió-, és hársfa szolgáltatja az alapanyagot. Attila hagyománytisztelete megmutatkozik díszítményeinek formavilágában, ősrégi magyar motívumok születnek újjá gyufatartóin, mézeskalács ütőfáin és beretvatokjain.

A mézeskalács ütőfa, vagy a beretvatok furcsa hangzású nevei egy letűnt kor különös világát idézik.

Falusi búcsúkban mézes kalácsokat gyakran árultak. Készítésükhöz használták az ütőfát oly módon. hogy a puha tésztát kézzel belenyomkodták a felületébe – ez lényegében egy negatív formaként funkcionált – amiből óvatosan kiemelve a kalács-domborművet kemencében kisütötték

– – mondja a mester.

A borotvatartó – régiesen beretvatok – a paraszti kultúrának a jellegzetes, kézzel díszített használati tárgya volt, a mai borotvák elődjét, egy hosszú pengéjű éles kést tartottak benne. A kis fadobozok fedőlapját gyakran több részből szerkesztették meg úgy, hogy csak az egyik alkatrész elmozdításával lehessen kinyitni. Aki nem ismerte ennek a módját, az legfeljebb hosszas próbálgatás után jött rá a különös zár nyitjára.

A mestertől gyakran rendelnek régi címerpajzsokat, melyeknek az eredeti formával pontosan egyezőnek, hitelesnek kell lenni. Ezek rekonstruálása nem egyszerű feladat, hiszen előfordul, hogy csak egy régi, rossz minőségű rajzot kap hozzá útmutató gyanánt. Ebben az esetben még komolyabb, részletesen átgondolt rajzi előtervezést igényel a későbbi megvalósítás. Településcímerei egy másik izgalmas tevékenységi köréhez vezetnek el, a régi tömör fa bútorok felújításához.

Egy nagymamától örökölt, mívesen elkészített szekrény 100 év múlva is bútor marad, elhelyezése a lakásban emlékeket őriz, kulturális és népművészeti  hagyományokat örökít tovább. Fáj a szívem mikor a bolhapiacon ilyen bútorokat elhanyagolt állapotban látok. Ha ezek mesélni tudnának… Az emberek nem értékelik, csak a lomot látják benne, pedig a régi mestereknek sok száz munkaórájába kerülhetett a megalkotásuk

– hangsúlyozza a fafaragó.

A Debrecenben élő fafaragó 10 éve egy családi vállalkozás keretében végzi évszázados mesterségét. Vásárok mellett a világhálón keresztül is elérhetőek munkái. Attila a modern kor pazarló szemlélete ellen küzd, igyekszik megmenteni a múlt értékes darabjait, felnyitni az emberek szemét. Munkásságával szeretné megőrizni a hagyományos, ősi tárgykultúra értékes darabjait és a visszaadni a kézműves bútorok becsületét.

Kiemelt kép: Szabó Attila