Életmód

A természettől vesz leckéket, és a semmi közepén boldogan él jurtájában a négygyermekes család

Korábban a témában:

Békességben élnek az anyafölddel, ahogy gyermekeik mondják, az Isten mezején. Valójában a Heves megyei Istenmezeje mellett, a természet lágy ölén, egy jurtában. Nehéz volt a kezdet. A hatóságok előtt kellett bizonyítaniuk, hogy nem drogot termelnek a természet lágy ölén, és mindent, amit tesznek, a gyermekeikért cselekednek. Ma már mindenki tudja a “jurtásokról”, hogy egy dolgos apa költözött feleségével és négy gyermekével az istenmezeji erdőbe. A természet befogadta és tanítja őket, a család pedig hálás a leckékért. Boldogok.

Rozgics-Kiss Anita és férje, Rozgics Pál három gyermekükkel sokáig a Pest megyei Bugyi községben éltek, ahol öt év alatt virágzó kis gazdaságot sikerült felépíteniük. Egy elhanyagolt házat újítgattak fel apránként, kemencét, gabonatárolót építettek, és a mindennapi betevőjüket a saját kertjükből tették az asztalra.

Három gyermekükkel kezdték a természetközeli életet, amikor az édesanya a negyedik csöppséggel várandós volt 2018 tavaszán

A gyermekek cseperedtek, ők pedig tudták, hogy ennél nagyobb szabadságot, több teret, természetközelibb életet szeretnének. 2017 novemberében döntötték el, hogy nem várnak tovább csodára, pénzre, csillagállásra, hanem kezükbe veszik a sorsuk irányítását.

Írtak egy bemutatkozást, megfogalmazták, hogy pontosan mire vágynak és a Facebookon közzétették elképzeléseiket. Anitáékra akkor talált rá a Sokszínű vidék is. A fiatal anyuka mesélte el nekünk álmaikat, vágyaikat. Most újra megkerestük az immár négygyermekes családot, hogy megismerjük jelenlegi életüket a természet lágy ölén.

Békességben szeretne élni az anyafölddel a háromgyermekes család
Azt vallják, igazibb valóságok is léteznek, mint ahogy azt a gazdaságpolitika, a szociológia, vagy a marketing látja.

A Facebookon írt bemutatkozás – melyet kétezernél többen osztottak meg – és a Sokszínű Vidék cikke után  száznál több levelet kaptunk, és számos új baráttal gazdagodtunk. Sokan csak gratuláltak, elmesélték, hogy ők is hasonló életre vágytak, de nem merték meglépni. Mások klassz, szépséges tájakat ajánlottak, de nem igazán volt köztük konkrétum, hogy ezen és ezen a helyrajzi számon, vagy ettől  vagy attól a falutól  délre vagy északra lenne kiadó, művelhető, élhető terület – kezdte mondandóját Anita.

Mi adta az irányt a végleges megoldáshoz?

Írtak ökofalvakból, kisközösségekből, erdei tanyákról, és neki is készültünk, hogy nagyobb köröket tegyünk az országban. Végül ebből csak három kisebb kanyar lett. Egyik nap egy ismert, jurtában élő asszony hívott fel, és azt javasolta, hogy keressük meg az önkormányzatokat, mert sok helyen nem tudják tisztán tartani a távolabb fekvő, elvadult területeket, hátha akad köztük kiadó. Még aznap nekifeküdtünk a térképnek, és megkerestük országunknak azt a 98 kisfalvát, melyet sötétzölddel jelöltek, remélve, hogy az erdő közeli települések között megtaláljuk leendő otthonunkat.

Élet a semmi közepén

Nehéz volt?

Egy szuszra 33 levelet tudtam elküldeni. Köztük volt a Heves megyei Istenmezeje, ahonnan másnap visszajelzett a polgármester úr. Két nap múlva már ott is voltunk. A gyerekek, mikor mondtuk nekik, hogy elmegyünk a Bükkbe kirándulni, már azt kiáltozták, hogy „de jó, az Isten mezejére fogunk költözni!”. És így lett.

Ez gyorsan ment.

Eleinte úgy gondoltuk, hogy ha már csupán a nyarat az erdő mellett töltjük egy jurtában, egy darabka földet megművelünk mellette, és időnként hazamegyünk, már az is sokkal nagyobb ajándék a gyerekeknek, mint bármi, amit a faluban pénzért megvehetünk. Így 2018. április 24-én, Szent György napján kiköltöztünk a falutól 3,5 kilométerre lévő völgybe, a patak mellé, az erdő szélére. Egy csodálatos jurtában töltött hónap után úgy döntöttünk, hogy csak így akarunk élni, mindenünket felszámoljuk Pest megyében.

Nyárikonyha

Végleg búcsút is intettek Bugyinak?

Nagyjából kéthetente akartunk visszamenni Bugyira, hogy kimossuk a koszos ruhákat, a pincéből feltöltsük az élelmiszerkészletünket, ránézzünk a bácsira, akit ott pártfogásba vettünk, és akit addig az anyósom gondozott, míg mi távol voltunk. A második ilyen utunkon nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarunk utazgatni. A gyerekek sem élvezték a három órás kocsikázást, a bácsi is egyedül érezte magát, és nekünk is hamar elegünk lett a hurcolkodásból.

Vitték magukkal a bácsit is Istenmezejére?

Úgy döntöttünk eladunk mindent, és inkább veszünk a bácsinak egy házat Istenmezején, hogy a közelünkben legyen, ahol mi is tudunk lisztet őrölni, telefont tölteni, gabonát tárolni, ahol van pince, hogy ne kelljen mindent azonnal megoldanunk, hanem legyen egy biztos pontunk, amíg elkészül a tanyánk. Két hónap alatt eladtuk a házunkat, kiköltöztünk, vettünk egy másikat Istenmezején, aminek a felújításába belekezdtünk, építettünk a leendő jurtánknak egy alapot, belekezdtünk 2 hektár bekerítésébe, egy hektár beültetésébe.

A patak vize nyáron kiváló hűtőszekrénye a görögdinnyének

Közben pedig gyermekáldás elé néztek.

Mikor eldöntöttük, hogy az álmaink útjára lépünk, akkor elindult közénk negyedik gyermekünk. Vele a szívem alatt indultunk a nagy kalandra. A nyarat a barátainktól kölcsön kapott jurtában töltöttük, de az idő sürgetett, hogy a baba érkezésére erősebb, védettebb otthonunk legyen. Tavasszal már megrendeltünk egy dupla szigeteléses téli jurtát, aminek a padozatát el kellett készíteni, valamint a baba születésére szerettünk volna a faluban vásárolt házban egy fürdőszobát kialakítani. Csakúgy, mint az ország sok részén, itt északon is szakemberhiány van, sok mesternek úgy könyörögtünk, hogy jöjjenek el. Többségüknek a férjem volt a segédmunkása, és rengeteg helyen kellett egyidőben helytállnia: a házban, az új jurta alapjánál, a kertben, hisz élelmet kellett termelnünk, és kerítést készíteni, hogy a termést megvédjük a vadállatoktól. Ami nagyon fontos volt, hogy 2018 augusztusára kisfiunk, Buda születése előtt néhány nappal elkészült az új, téliesített jurtánk.

A jurta minden négyzetcentiméterének funkciója van

Elmondásából úgy tűnik, nem volt könnyű a kezdet.

A vidám nyári kalandok, és a természet közelsége ellenére is életünk legnehezebb időszaka volt az első év. Ebben az élethelyzetben toppantak be hozzánk a hatóságok. Egy feljelentés miatt először a rendőrség jött ki, majd a gyermekvédelem, de belekötöttek a kerítésünkbe is, sőt a férjemnek még önkormányzati testületi ülésen is ki kellett jelentenie, hogy nem drogot termesztünk idefent. Álmatlan éjszakákkal, gyomorgörccsel teli időszak volt. Szomorúan láttuk, hogy mindenki félt valamit: ki az érdekeit, a hasznát, ki a munkáját, presztízsét, ki a vadászterületeit. Mi a gyermekeinket féltettük. A fiunk akkor volt 6 éves, a lányaink 4 és 2 évesek. A legjobbat szerettük volna nekik, igazi gyerekkort, érintetlen vadont, sok-sok figyelmet, családi együttléteket. Ehelyett környezettanulmányt kaptak, idegen embereket az otthonukban, akik megkérdőjelezik a szüleik szavát, és sok-sok felesleges dologgal töltött, ellopott időt.

A három nagyobb gyermek – Bendegúz, Réka, Boróka – falatozás közben
2018 augusztusában megérkezett a “kistesó”, Buda

Hogyan „jöttek ki” ebből a kellemetlen helyzetből?

Többször úgy éreztük, mintha bűnözőkként, felelőtlen szülőkként kezeltek volna minket. Szerencsére idővel mindezek lezárultak, tisztázódtak, megismertek az emberek. Persze meg lehet érteni a hatóságok aggodalmát, akik nem tudták mire vélni az életmódunkat, féltek, hogy ha valamelyikünket elviszi a medve, akkor ők lesznek a felelősek,  ezért hivatalból kötelesek voltak kivizsgálni az ügyet. Szerencsére mire Buda kisfiunk megszületett, minden a helyére került: a gyámhivatalnál megbizonyosodtak róla, hogy nem veszélyeztetjük gyermekeinket – s talán meg is értették, hogy figyelemből, étel- és életminőségből, szüleikkel töltött időből, levegő- és vízminőségből jóval többet is kapnak, mint az átlag magyarországi gyermekek.

Hosszas levelezés és tárgyalás után minden hivatal rendben találta a kerítésünket is, s a mintának bevitt zöldségkosár és az őszinte beszéd a képviselőtestületet is meggyőzte, hogy nem bűnözők költöztek ki az erdőbe, hanem egy dolgos apa a családjával.

A konyha és az étkező
A fürdőszoba

Egy jurtába.

Igen. Jurtánk 90 centiméter magasan, cölöpökön áll, és hasonlóan élünk benne, mint egy házban: itt is van konyha, fürdőszoba, háló, gyerekszoba, melyek elválasztását szekrényekkel oldottuk meg. Persze a mosogatótálcát, villanykapcsolót, vagy a vécétartályt hiába keresi a vendég: áramunk, közművünk nincsen. Vannak helyette gyertyafényes vacsorák, fejlámpás esti mesék.

És a víz?

Mi megengedhetjük magunknak, hogy az egész család forrásvízben fürödjön. Mindez csupán annyi plusz munkát kíván, hogy a vizet a 150 méterre lévő forrástól ide kell hozni, és felmelegíteni. Így tudjuk pontosan azt is, hogy hattagú családunk napi hatvan liter vizet fogyaszt el. Ebben benne van a fürdés, főzés, mosogatás, és az ivóvizünk is. Minden cseppje a természetbe kerül vissza, még a komposztvécénk tartalma is, mely két év múlva a kertünket trágyázza majd.

Csendélet I.

Csendélet II.Telefon?

Bár a mai világban nehéz elképzelni, de nálunk nem igazán van térerő. Itt-ott, foltokban, megfelelő időjárási körülmények között megesik, hogy véletlenül kicsörög a telefon, a szigorúan egyszerű, „buta” készülék, megérkezik egy-egy üzenet, de az a leggyakoribb, hogy ha az ember lánya szeretne valamit, akkor fel-le kóvályog, minden harmadik szóra visszakérdez… Ez télidőben különösen kellemetlen,  miközben a  gyermekek odabent biztosan kitalálnak valami turpisságot, mint a festés, ételkotyvasztás, de az a legkevesebb, hogy Buda  kisfiunk felken egy lekváros kenyeret a jurtaajtóra. Ilyen körülmények mellett kétszer meggondoljuk, hogy van-e értelme, értéke a térerő-kereséssel töltött időnek. Ennek viszont nagy előnye, hogy az ember agyát, tudatalattiját nem terhelik felesleges információk, marad hely a tiszta gondolatoknak, a tervezésnek, egymásra figyelésnek. Mikor valamit feltétlenül el kell intézni, akkor szoktunk bemenni a faluba.

Húsvét 2020: az édesapa és a négy gyermek

Ilyen életről álmodtak?

A már említett kellemetlenségek ellenére bennünk sosem kérdőjeleződött, hogy nem itt lenne a helyünk. Egy év kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, befogadott minket a táj.  Ahogy a bögölyhadak csíptek, majd a harlekin katicák elleptek mindent, mikor a szél leszaggatta a jurtaalapról a takarófóliát, majd az eső feláztatta a padlót, mikor megromlott 60 kiló zakuszkának való zöldség, vagy mikor a mindig csordogáló forrás úgy tűnt elapadt – úgy éreztem próbázunk. Próbáztunk a gombakereséssel, az agyagos földdel, a hetente kiöntő patakkal. S egyszer csak vége lett. Mintha megszelídítettük volna magunk körül a zabolátlan természetet, mely elfogadott minket a gyermekzsivajjal, munka zajával, énekléssel-kiabálással együtt. Ehhez persze meg kellett fejteni a nagy titkokat, hogy hol folyik el a forrásvíz, hová kell töltés a patak ellen, hogyan lehet az agyagot élettel megtölteni, és sok-sok kilométer, hogy rájöjjünk, a legjobb gombalelőhelyet nem a hegy másik oldalán, hanem a jurtánknál kell keresni.

Húsvét 2020: az édesanya és a két kislány

Minden a helyére került az anyaföldön?

Lassan készült minden: azt a bizonyos kerítést például, melynek építését megakasztották, januárban fejezte be a férjem. Azon a bizonyos ünnepnapon, mikor elkészült, -17 fokot mértünk, a szög alig akart bemenni a kővé dermedt fába, a fűrészpor folyton ráfagyott a ruhájára… Idén, a harmadik tavaszunkon készült el a földbe süllyesztett melegágyunk – indián szóval walipini -, a „kis keltetőnk”, ami az első éves terveinkben szerepelt, melyben szépen zöldülnek a jurtában előnevelt palánták. Ezzel együtt sok mindent kialakítottunk már, ami a mindennapjainkhoz szükséges, de persze rengeteg olyan is akad – például a patakvízzel működő mosógép – ami folyamatosan tolódik az ötéves tervek közé. A sok munka mellett ebben az évben úgy érezzük, hogy szeretnénk azoknak az embereknek is időt szentelni, akik hasonló terveket szövögetnek, akiket érdekel a példa, hogyan is lehet élni – nem megélni vagy túlélni – négy gyermekkel a semmi közepén.

2020 tavaszára elkészült a földbe süllyeszetett melegágy

Hát hogyne, a gyerekek. Bendegúz, Réka, Boróka és Buda. Velük mi újság?

Imádják az Isten mezejét, ahogy ők mondják. Buda velem van itthon, idén már ő is a saját kis lábain sétál fel a gerincig. Mivel közel lakunk az országhatárhoz, nagyobb gyermekeink egy szlovákiai magyar nemzetiségi alapiskola és óvoda nebulói. A tananyag jó részét itthon sajátítjuk el, a tanrendet követve, amiért Bendegúz már osztályzatokat kap. Félévkor például szín egyes volt, ami odaát kitűnőt jelent. A gyerekek jól beilleszkedtek az ottani közegbe, ahol a falusi gyerekek nagyon örülnek az anyaországiaknak, kölcsönösen tanítják egymást „szép magyar beszédre”, palóc tájszólásra és szlovák nyelvre.

Buda már saját lábacskáin ismerkedik a természettel

Talán tapintatlan az utolsó kérdés, de mégis kíváncsi vagyok, miből élnek, mennyit keresnek?

Anyaként nekem a legfontosabb a négy gyermekünkkel való törődés, foglalkozás, és a mindennapokban is van itthon bőven teendő. A férjem nem dolgozik pénzért sehol, s mégis, nem sok embert ismerek, aki többet dolgozna nála. Az élelmünk 95 százalékát mi teremtjük elő, s amire még szükségünk van – só, napraforgóolaj, méz, egy-két gabonaféle, aminek termesztésével még nem boldogulunk – azt a gyerekek után kapott családi pótlékból fedezzük. Annak is jó részét leginkább az autó fenntartása viszi el, de az rövid úton visszakerül a rendszerhez, melytől származik. A pénz világa helyett mi inkább a természettől és egymástól tanulunk. Néha elég kemény a dolog, mégis hálásak vagyunk a leckékért.

Esti fények a jurtában I.
Esti fények a jurtában II.

Fotók: Rozgics család archívuma

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.