Négy év alatt tekerte körbe a Földet a magyar bringás

Bringára pattanni, és elkerekezni a szomszéd utcába, mondhatjuk bátran, nem nagy kunszt. Sokaknak az sem, ha kerekeznek egyet a Tisza-tó, Velencei-tó vagy a Balaton körül.

Ám 4 év alatt 46000 kilométert letekerni, és két keréken 39 országot bejárva körbe utazni a Földet – nos, azt hiszem az már olyan teljesítmény, amire mindannyian felkapjuk a fejünk.

De hogy? Miért? És mi történt azon a hosszú úton?, kérdezhetnénk – és én meg is kérdeztem Illés Adorjánt, aki magáénak tudhatja ezt az elképesztő kalandot.

Honnan jön a kerékpározás szeretete?

Már kiskoromban is szerettem bringázni. Egy Baj nevű községben nőttem fel és gyerekkoromban egész nap kerékpároztunk a faluban. Sőt, még ugratókat is építettünk és versenyeztünk, hogy ki bír gyorsabban végigmenni a pályán. Aztán eltelt sok év, amikor a bringázás nem képezte szerves részét az életemnek. Amikor villamosmérnökként lediplomáztam, Budapesten kezdtem dolgozni egy telekommunikációval foglalkozó nagyvállalatnál. Sok évig a tömegközlekedést használtam, majd úgy döntöttem, inkább veszek egy kerékpárt, hogy azzal járjak be dolgozni. Ez annyit jelentett, hogy naponta 20-30 percet tekertem. Ilyen előzménnyel vágtam neki az útnak, ahol rögtön az első napon közel 7 órát tekertem, majd össze is estem a fáradságtól, de azért nem adtam fel.

Az utam során lettem egyébként újra a kerékpározás szerelmese. Fantasztikusnak tartom, hogy felfedeztünk egy olyan eszközt, ami emberi erőbefektetéssel képes hosszú távot megtenni. Remek érzés kerékpározni, testileg, lelkileg feltölt, nincs károsanyag kibocsátása, ráadásul bicóstáskákat is akaszthatunk rá, amikben ruhákat, cipőt, sátrat, hálózsákot is vihetünk magunkkal.

Akkor nem is volt az útnak komolyabb előzménye?

Nekem ez volt az első kerékpáros expedícióm. Ez előtt az utazás előtt még egy egy napos bringatúrán sem volt. Egyből belecsaptam a lecsóba, 1473 napon keresztül utaztam a Föld körül. Mint mindannyiunkban, bennem is vannak félelmek, s aggódalom-jellegű gondolatok. Az segített elindulnom és végigvinnem a küldetésem, hogy hittem, hogy ez az az út, amin most lennem kell. Követtem a szívem, mert ezt éreztem a helyénvalónak, és ha megint jön majd egy újabb hívás, a legmegfelelőbb tett az lesz, hogy újra beleállok.

Mégis, mi adta az ötletet, hogy körbe tekerd a Földet?

Nos, szerettem volna utazni, és sok országot, embereket, kultúrákat felfedezni. A hosszútávú kerékpáros utazás szerintem az egyik legmegfelelőbb módja annak, hogy alacsony költségvetéssel (én 1500 Ft-ból gazdálkodtam naponta) bejárjuk a világot, vagy egy részét. Egyébként Szabó Ádám barátomtól érkezett a földkerülés ötlete, az ő fejéből pattant ki és én azért csatlakoztam hozzá, mert úgy éreztem, hogy meg kell tennem. Olyan stabil, erős érzés volt bennem, mintha valaki fentről kijelölte volna számomra ezt az utat. Ádámmal 2015 nyarán indultunk el Budapestről és az volt a tervünk, hogy két-két és fél év alatt körbe tekerjük a Földet. Aztán végtelen sok kalandban volt részünk, majd végül külön is váltunk, és külön-külön fejeztük be világunk körbetekerését.

Mesélj az útról: milyen volt, mennyi ideig tartott, mit tapasztaltál?

Erre a kérdésre több könyvnyi választ is írhatnék. 4 évig és 10 napig utaztam. Áttekertem Ázsia megannyi államán, majd Ausztráliában, Új-Zélandon, a Fidzsi-szigeteken és Japánban is kerekeztem. Aztán Észak-, Közép- és Dél-Amerika következet, végül 2019 tavaszán visszatértem Európába, és Madridból indulva hazatekertem Magyarországra, hogy újra láthassam szüleim, testvéreim, barátaim, és hogy megoszthassam az arra kíváncsi emberekkel, hogy mennyi csodálatos dolog található a Földön, és hogy egyáltalán nem olyan veszélyes a világunk, mint ahogy azt a médiában látni lehet.

Az emberek mindenhol segítették az utazásomat. Rendszeresen meghívtak ebédelni, vacsorázni, szállást is nagyon sokszor kaptam. Borzasztó nehéz volt számomra egyébként az 50 kilogramm összsúlyú kerékpárommal haladni, főleg az indulás utáni első fél évben. Ennyi idő kellett nagyjából, mire a testem viszonylag hozzászokott a szuperintenzív terheléshez.

Általában napi 4-6 órát tekertünk, 80-100 kilométert haladtunk. Monszunban, sivatagban, hóban, fagyban is tekertem, és a rengeteg megpróbáltatás megtanított arra, hogy bízzak magamban és az életben. Sosem leszek már olyan, mint az utazásom előtt, mert a kihívások által megtapasztaltam, milyen erős is vagyok igazából.

Ezekről élménybeszámolókat, tréningeket tartok, ahol mindig elmondom, hogy a kihívások nemesítik a lelkünket és nem véletlenül kerülnek az életünkbe. Érdemes összeszednünk magunkat és még ha nehéznek is látszódik, beleállni az életfeladatainkba.

Mik a legmeghatározóbb élményeid?

Egyszer, amikor Új-Zéland kacskaringós útjain tekertem éppen, kiesett az egyik kulacsom a tartójából, ami a bringám vázán található. Ez nagyon meglepő volt, mert úgy tűnt, mintha valaki kiütötte volna a kulacsomat a helyértől. Meg kellett állnom, mert egyrészt törekszem arra, hogy tisztán tartsam az életteremet, másrészt pedig felettébb fontos szerepet töltött be a víz az utazásom során. Félreálltam, és az út mellé toltam a bringám. Amint ezt megtettem, két autó húzott el előttem szélsebesen. Az az érzésem támadt, hogy ha nem állok meg és nem húzodok félre, nagyon nagy valószínűséggel elütöttek volna. Se ez az incidens előtt, sem utána nem esett ki a kulacsom soha a helyéről a 46000 kilométer megtétele alatt.

Nyilván sok mindent átéltél. Mi volt a legrosszabb és mi a legjobb?

A legjobb dolog maga az utazás volt. Még amikor életveszélyes helyzetbe kerültem, akkor is azt éreztem, azt sugározta minden egyes sejtem, hogy ÉLEK. Hogy dobog a szívem. És egyébként volt bennem egy titkos belső bizonyosság, ami azt sugallta végig, hogy minden rendben van és akármilyen reménytelennek is látszik az út, úgyis épségben fogok hazatérni.

Legrosszabb dolog nem volt. Egy idő után átkattant valami a fejemben, és minden egyes pillanatra, történésre úgy tekintettem, mint lehetőségre. Lehetőségnek láttam mindent arra, hogy tanuljak, hogy észre vegyek valamit, hogy jót tegyek valakivel és/vagy magammal, hogy megismerjem önmagam, és hogy ráérezzek a jelenlétben rejlő csodákra.

Nekivágnál újra?

Egyértelműen igen.

Mit tanultál az út során, amit most, a mindennapokban kamatoztatni tudsz?

Újabb kérdés, amiről rengeteget tudnék mesélni. Figyelmesebbé, fókuszáltabbá váltam. Kiegyensúlyozott vagyok és nagyon sokat mosolygok. Nem ijedek meg semmilyen „hétköznapi problémától”, bátran nézek az emberek szemébe, és észreveszem bennük a fényességet, illetve amit már feljebb is írtam: megtanultam hinni magamban és az életben, és ezt igyekszem minél több embernek továbbadni.

Az utadról született egy könyv is.

Igen. A Nagy Mosolykönyv ötlete onnan jött, hogy nagyon szeretem, amikor az emberek megnyílnak és mernek önmaguk lenni. Azt vettem észre, hogy megesik, hogy álarcot viselünk és szerepeket játszunk. Van egy szerepünk otthon, a munkahelyen, a barátaink között, a szüleink mellett és akkor is, amikor ismeretlenekkel találkozunk. Viszont amikor valamin őszintén elmosolyodunk, amikor megengedjük magunknak tudat alatt a szeretet áramlását, akkor önmagunk vagyunk.

Ezzel a felismeréssel fotóztam az utam során a szép, őszinte mosolyú embereket. Több, mint 1500 fotót készítettem körülbelül 50 ország lakóiról, és ezekből a fényképekből és vidám, inspiráló történetekből raktam össze a Mosolykönyvet.

Mi a következő terved?

Azért tértem vissza Magyarországra, mert egyrészt annyi minden történt velem a 4 év során, hogy azt éreztem, meg kell állnom egy ideig. Betelt a kalandtartályom, ahogy fogalmazni szoktam. A másik dolog, ami miatt visszatértem az pedig az, hogy szerettem volna, vágytam rá, hogy átadjam azt a sok tapasztalatot és megfigyelést, amivel az utazásom során gazdagodtam. Úgy érzem, hogy jelenleg az a küldetésem, hogy hitet, elfogadást, bátorságot és reményt sugározzak az emberek felé.

Emiatt most egyéni- és csoportos foglalkozásokat tartok, életvezetési tanácsadással foglalkozom és céges motivációs tréningek keretén belül is megosztom az emberekkel a legfontosabb kincseket, amikkel gazdagodtam az utam során.

Hiszem, hogy sokkal többre vagyunk mindannyian képesek, mint gondolnánk, és ehhez az kell, hogy merjünk hallgatni a szívünkre és a megérzésünk szerint cselekedjünk. Ennek módszertanát adom át jelenleg mindenkinek, aki békésebb, kiegyensúlyozottabb és egyben csodásabb, igaz életre vágyik.

Mert nem véletlenül kerülnek az álmaink, vágyaink a szívünkbe. Azért vannak ott, hogy megvalósításuk által megtudjuk, hogy milyen csodálatos lények is vagyunk valójában.

Kapcsolódó

40 felett a Föld körül: Attila tárgyak helyett élményeket gyűjt

Mostanáig több mint harminc országban járt már.